Bolygónkon a második világháború óta a szegénység nem csökken világviszonylatban, inkább nő. Jelenleg a világnépesség közel fele (48%) él szegénységben – ami azt jelenti, hogy naponta kevesebb, mint 2 dollárt tudnak létfenntartásra fordítani. A szegénység kiugróan magas például Kongóban (80%), Indiában (76%), Ugandában és Pakisztánban (65%). ( Forrás: UNICEF). Ma több mint 150 millió gyerek él szélsőséges szegénységben. Ez azt jelenti, hogy nem jut tiszta ivóvízhez, nem jár iskolába, és/vagy krónikusan alultáplált. Eközben a fejlett országok közel 1 milliárd polgára birtokolja a világ összjövedelmének 60%-át. A megdöbbentő számokból arra következtethetünk, hogy nagy a baj, hiszen a nemzeti és nemzetközi politikai összefogás ellenére is kudarcot kudarcra halmozunk a szegénység ellen vívott küzdelemben. Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint az ENSZ által 2000-ben megálmodott messianisztikus terv a Millenniumi Fejlesztési Célokról, miszerint 2015-re a világon a szegénység a felére csökkenhet. Ám a szép álom mámorából kezdünk felébredni, és felismerni, hogy ez nem megvalósítható ilyen rövidtávon, éspedig ilyen gyenge politikai akarattal, bármennyire szép is a törekvés. 2008-ban majdnem a duplájára emelték az EFA 10-et (Európai Fejlesztési Alap), amely a világszegénység csökkentésére és a fejlesztésre szánt eszköz; és az AKCS (Afrika, Karib- és Csendes óceáni térség) szegényebb országai számára nyújt támogatást, de ennek kézzelfogható hatása még nem érezhető. A szintén 2008-ban kirobbanó globális gazdasági válság még inkább hátráltatta e célok terén az előrejutást. De nem ez a fő ok, hiszen a válság előtt sem volt jobb a helyzet. Lehet, hogy valami rendellenesen működik a jó szándék és törekvések ellenére? Mi lehet a probléma hátterében? Mi vajon a gyökere?

Tudatlanság vagy fogalomzavar?

Október 17-ét az ENSZ szegénység elleni küzdelem világnapjává nyilvánította. Ezen a napon világszerte sokan foglalkoznak e témával. Politikusok, közgazdászok, tudósok, aktivisták esetleg tudnak, de talán maguk a szegény emberek hallanak legkevésbé erről a napról.

Sokszor a szegénység és a nyomor kifejezéseket összetévesztjük, avagy a jólétet és a boldogságot. Ki határozza meg, hogy a másik ember szegény-e? Mi alapján mérhető egyáltalán a szegénység? Gyakran, aki nyomorban él, az maga sem tud róla, mivel idővel megszokja azon körülményeket. Ezt is nevezhetjük a tudatlanság állapotának. Ugyanakkor egy gazdagabb azt gondolhatja, hogy jólétben él, hiszen évente cserélheti az autóját, félévente a mobil telefonját, stb. Saját szemszögéből ezt jólétnek érzékeli. Ez a fogyasztói társadalom, ahol az emberek követik a divatot, valamint a média és a reklámok által támasztott kielégíthetetlen igényeket. De lehetséges, hogy ez csak a jólét ámítása?
Ezzel szemben, aki napi 2 dollárnál kevesebből él, azt szegénynek nyilvánítjuk, éppen azért, mert nem tudja megszerezni az említett fogyasztói javakat. Feltehetjük a kérdést egy pigmeusnak vagy más bennszülöttnek, hogy mire elegendő neki napi 2 dollár? Bizonyára sok mindenre, mert saját szorgalmával előteremti, ami hiányzik. Emellett a boldogsága és a nyugalma is biztosított. Vajon nem az inkább a jóléti társadalom, ahol elégedettség található?
Ilyen alapon a szegénység kifejezés relatív fogalom, hiszen a fejlett országokban az a szegény, akinek nincs számítógépe, vagy a gyerek, akinek az asztalán nincs szalámi.
Tehát a globális létminimum, ami a szegénység szimbóluma a statisztika nyelvén (napi 2 dollárnál alacsonyabb létfenntartásra fordítható összeg), nem más, mint a mesterséges „szegénység” egyik alapja. Erről még szót ejtünk később. Ez alapján tehát szemléletváltásra van szükség a szegénység fogalmával kapcsolatban.

Külső beavatkozás - mesterséges szegénység

A világ nagy hatalmai beavatkoznak a lokális és globális szegénység felszámolásának küzdelmébe. Ez a gesztus felbecsülhetetlen és értékelendő, sőt mindnyájunk feladata is, de nem akárhogyan és akármilyen indítékokkal.
Tekintsünk most vissza a múlt századra! Ha a gyarmatosítás célja csak az volt, hogy gazdagítsa a gyarmatosító országokat, akkor a fejlesztésre szánt pénzek nem a gyarmat ország érdekeit fogják szolgálni. Így például a gyarmatosítók jellemzően elsősorban azokat az úthálózatokat fejlesztették, amelyeken keresztül a nyersanyagokat külföldre lehetett szállítani. Ma is hasonlóképen történik. A modern gyarmatosítás alatt; avagy a szegénység csökkentéséhez nyújtott támogatásoknál. A fent említett EFA 9. allokációjánál tapasztalható, hogy a támogatások 43%-át inkább az állami és szociális intézmények fejlesztésére szánta az EU Afrikában, míg a mezőgazdagságra valamint a termelésre csak 10% jutott. Pedig nem vitatható tény, hogy egy nemzet felemelkedésnek és a szegénység felszámolásnak a mezőgazdaság a motorja. Arról nem is beszélve, hogy a kitermelt nyersanyagokat nem a helyszínen, hanem külföldön alakítják át, dolgozzák fel. Ebből szintén nem a helyi lakosság profitál.
Minden népnek és társadalomnak van egy fejlődési folyamata, melyben párhuzamosan fejlődik a környezet, a hagyomány, a kultúra és a helyi gazdaság. A fejlődő országokban kívülről beavatkoztak ebbe a folyamatba, külső kényszerként, a gyarmatosítók igényeinek megfelelve. Afrikában sok országban utoljára akkor beszélhettünk fejlődésről, mialatt folyt a gyarmatosítás. Azt követően a helyzet még rosszabb lett, hiszen az országok polgárai nem voltak olyan helyzetben, hogy az addig elért fejlődést követni tudják. A gyarmatosítás megszűntével magasabb volt az iskolázatlanság. A külföldről való beavatkozás az oka a mai globális szegénységnek. A volt gyarmat országok függővé váltak a segélyezéstől.

Egy másik megkerülhetetlen jelenség a globalizáció, mely a piacok, kultúrák, és gazdagsági folyamatok egységesülése. Ugyanazt a terméket (pl. mobiltelefont, karórát) kell árusítaniuk a európaiaknak és a kínaiaknak, de a szegény pigmeusnak is. Senki nem kérdezte meg tőle, hogy igényli-e? Persze itt jön ismét a „napi 2 dollárnál kevesebb” összeg, amelyből nem lehet megvásárolni a multi cégek által kínált termeket.
Tehát a helytelen külső beavatkozás az a szegénység ellen vívott harc egyik legveszélyesebb eleme.

Paradigmaváltás, lokális - és globális szolidaritás

Mit lehet célul kitűzni tehát ezek után? Mit kezdjünk a szegénységgel? Kinek a felelőssége, hogy felszámolja?
Ma a problémák már akarva-akaratlanul globálissá váltak. A veszély mindenkire leselkedik: klímaváltozás, élelmiszerválság fenyegeti a föld lakosságát, stb. A megoldás viszont elsősorban a paradigmaváltáson múlik. Olyan szemléletváltozás, mely képes értelmezni a szegénység összes ok-okozatát. Őszinte és egyenes beszéd a témáról, nem pedig üres politikai diskurzusok. Emellett tudatosan növelni kell a segítségnyújtás hatékonyságát. Ennek a kulcsa nem más, mint felismerni a szegénység gyökereit, és azokat megszüntetni, vagy oda összpontosítani az erőfeszítéseket. Napjainkban jellemzőek a bulvár, reklámszerű segélyezési és szegénység-felszámolási akciók, melyek célja egyének, országok vagy éppen egyetlen politikus image-ét növelni, nem pedig a szegények felzárkóztatását szolgálják. Miért van az, hogy egy megrázó természeti katasztrófa után több adomány érkezik az áldozatok számára, mint a békeidőben csendesen éhenhaló gyermekeknek? Ebből arra következtethetünk, hogy ma inkább adományokat adunk a szegényeknek, mint értékeket. Mi lehet az az érték, amely szembe szállhat a szegénységgel? Többek között a megfelelő elméleti - és gyakorlati tudást emelhetjük ki. A megszerzett tudás függetlenséget eredményez. A tudás egy megújuló energiaforrás. Nem csökken, hanem növekszik, ha megfelelően van gondozva. Minden népnek el kell érnie a tudás forradalmát, amikor hatékonyan hasznosítani kezdi azt a különböző területeken. Ez történt Európában a középkorban, a felvilágosodáskor, és az iparosodáskor, amely a mai fejlődés alapja. Ha a szegénység csökkentésére szánt elképesztő mennyiségű pénznek legalább a felét oktatásra fordítanák, bizonyos, hogy mérhetően sokkal előrébb jutnánk, mind számokban, mind minőségben.
Érdemes a segélyezésben is inkább a minőségre, mint a mennyiségre törekedni. Lehetnek olyan állami, illetve civil szervezetek, melyek inkább a statisztikailag is nagy mennyiségű adományozásra törekednek, azonban a veszély fennáll, hogy ez a minőség csökkenését eredményezi.
Végső soron a megoldás mindig személyes, csak az után válik lokálissá, majd globálissá. Személyes, annyiban, hogy a szemléletváltás mindenki esetében szükséges. A szegénység elsősorban látás- és gondolkodásmód, és nem mindig mérhető materiálisan, avagy számokban. A tudatosság, a javak és környezetünk adta lehetőségekhez való hozzáállás, az egymás iránti való felelősségtudat hiányosságait jelenti. A XXI. századi ember rohanó hétköznapjaiban nincs ideje gondolkodni, felbecsülni a helyzetét, miközben esetleg a vesztébe rohan. Így sokan azt tartják szegénységnek, illetve jólétnek, ami tulajdonképpen nem is az; és ennek következményeképen megjelenik az elégedetlenség is. Miközben az egyén orientációja saját maga körül forog, egyre inkább csökken a mások iránti szolidaritása.
A szegénység megfékezésére nem elegendő tehát az akarat, sem a politikai szándék, hanem a segélyezés terén is nélkülözhetetlen a szemléletváltás és a tiszta indítékok. Nem kell szüntelenül megideologizálni, sem átpolitizálni a szegénység kérdését, az ellene való küzdelemben konkrét és hathatós cselekedetek legyenek jellemzőek hazai és globális szinten egyaránt.

France Mutombo
Gyakorló nemzetközi fejlesztési és Afrika-szakértő