Két rokonlélek találkozása

Hogy mikor kezdődött e kisfiú és magam története? Egész pontosan fél évtizede. És hogyan történt? Jack Nicholson azonos témájú filmjéhez hasonlóan (Shmidt története) Emlékeznek? A film története szerint Warren Schmidt nyugdíjaztatása és szürkévé vált házassága következtében kétségbeesetten próbál valami új célt találni kiüresedett életének, és egy nap a televízió távirányítóját unalmasan nyomkodva rátalált egy felhívásra: „Fogadjon örökbe egy afrikai gyermeket!" És ezzel kezdetét vette egy virtuális barátság kialakulása. Talán annyi különbség mégis lehet a főhős és közöttem, hogy az alapindítatás részemről önkéntes munkakeresés volt elsősorban. Ekkor legnagyobb meglepetésemre nem csak az önkéntes munka lehetőségét találtam az Afrikáért Alapítvány honlapján, hanem valami egészen mást (is). Egy kis arcot, kezében egy szám, és a Diák-és Árvatámogatási Program egyik résztvevője volt. Jelképes örökbefogadó szülőt keresett, aki az oktatását havonta támogatná, tudniillik Kongóban az állam nem támogatja az alapfokú oktatást (sem). Sok kisgyerek fotója fel volt töltve digitálisan, így alaposan végig néztem az arcképcsarnokot. Rögtön Ő mellette döntöttem. A neve Buani Isaac Timothée, ekkor még csak 7 éves, az általános iskola első évét kezdte. Éveken keresztül több ezer km távolságban igyekeztünk tartani a kapcsolatot. Mondhatom bátran többes számban, hiszen leveleimre készségesen küldte a válaszleveleket, fotókat. Az alapítvány munkáján keresztül munkatársként is folyamatosan figyelemmel tudtam kísérni tanulmányait, és ahogy többi örökbefogadó szülő társam, én magam is megkaptam minden félév végén Buani tanulmányi eredményeit. Osztályelső, megint osztályelső, és újra. Összeszorult a szívem ezt látván. „Milyen kiváló kissrác!” – gondoltam mindig -, különösen annak hátterén, hogy jól ismertük családi körülményeit. „Népes családban él, nagyon szegények” – olvastam mindig az adatbázisban -, de amivel szembesültem Kongóba érkezvén, arra egész egyszerűen nem voltam felkészülve. A kongói missziós utunk egyik pontja volt kettőnk találkozása. Az RTL Klub Fókusz Plusz stábja úgy gondolta, érdemesnek találja ezt a történetet megmutatni a médián keresztül a magyar embereknek is. Azt hiszem túlzás nélkül mondhatom, hogy Buani és én lennénk az utolsó emberek a világon, akik média nyilvánosságra vágyakoznak, inkább szeretjük szerényen és alázatosan tenni a dolgunkat, de alaposan mérlegelve és átgondolva a felkérést a témával kapcsolatban, a Timothée családdal is egyeztetve, a legjobb szándékkal járultunk hozzá a kisfiúról és családjáról forgatott kisfilm megjelenéséhez. Mert milyen is ez a család? Olyan kis közösség, ahol mindenki tisztában van a saját kötelességeivel és felelősségével: apa, anya, gyerekek. Senki számára nincs kérdőjel ebben. Mindenki a legjobb tudása szerint teszi a dolgát, és mind eközben nagyon szoros összetartás, szeretet van a családon belül. A család feje kis vállalkozást üzemeltet hosszú évek óta: csótány-és rágcsáló irtót árul a környéken. A ház, amelyben élnek nem az ő tulajdonuk, csak bérlemény havi 20 dollárért. Azt mondta, 100 dollárért is tudna bérelni családjának házat, de prioritásként kezeli gyermekei oktatásának finanszírozását. Ez az első, és ennek alárendel mindent. Még azt is, hogy a földön kell aludniuk. Ha megengedik sem objektíven, sem szubjektíven nem fogom leírni a lakásuk paramétereit, mert valószínűleg nekik egy élet munkája van abban, amit jelenleg biztosítani tudnak saját maguk és gyermekeik számára. Elég talán csak annyit mondani, hogy szerény körülmények között élnek. Nagyon szerény. Mégis az apából annyi akaraterő, jókedv és optimizmus sugárzik, amiből boldogan haza hoztam volna a magyar embereknek is, mert én hiszek abban, hogy mi, magyarok nem felejtettünk el mosolyogni, de hogy lassan nem merünk, abban sajnos egészen biztos vagyok. Felesége, Maman Caroline is igyekszik erős lenni, de az arca viseli életük összes megpróbáltatásának, terhének, fájdalmának jegyeit, és a kis Buani ebben hozzá hasonló. Túlságosan hamar kellett felnőni ennek a fiúcskának - aki ízig-vérig olyan tiszta, ártatlan és különös, mintha nem is evilági lény lenne. Pedig higgyék el olyan szívesen lenne még kisgyerek, de nem teheti. Túl okos ahhoz, hogy értelmezni és realizálni tudja saját élethelyzetüket, és túl nagy felelősséget cipel a hátán. Hát így tud a bölcsesség nem csak áldássá, de ugyanakkor teherré is válni egy kis ember életében. Engedjék meg, hogy felidézzek néhány közös élményt, amelyen keresztül talán jobban megismerik Buani jellemét. Karácsony előtti készülődés, piacra megyünk az árváinkkal és Buanival, hogy valami szép ajándékkal lepjük meg őket. Minden felnőtt két kisgyermekre vigyáz. Egyik kezemben Buani, másik kezemben kedvenc kis Pobám. Hatalmas tömeg, portékáikat tolakodóan kínáló, rámenős árusok. Az éppen előttünk haladó alapítványunk elnökétől lemaradunk. Elém ugrik egy magas, nagydarab férfi, kezemre már rá is akasztotta a nadrágot. Próbálgatom saját módszerem: kedvesen mosolygok rá, és szüntelenül hajtogatom, hogy: „No, merci”, de nem enged tovább utunkra. Ekkor pillanatok töredéke alatt Buani levette kezemről a nadrágot, és határozottan az árus felé fordult: „No, no, no…”, majd kezébe adta kéretlen portékáját. Elállt a lélegzetem. Mit neki a 190 cm-es férfi és a kb. 35 év korkülönbség! „Ez igen!” Röviddel a történtek után konstatálom magamban, hogy ebből a kisfiúból kiváló férj lesz egy nap. Hála az Úrnak nem csak másokat, de saját magát is ilyen jól meg tudja védeni. Valószínűleg egy ideig türelmesen, de aztán már túl sokszor hallgatta, hogy a keresztnevét „Buaninak” „u”-val és nem „ Boaninak” „o”-val ejtem. Egy alkalommal behunyta a szemét, felfelé nézett és hangosan mondta: „Boani, no Buani!” Erős kisfiú, aki mer kiállni saját magáért velem szemben is. Nagyon büszke vagyok rá. Pillanatok alatt tud azonosulni helyzetekkel, és belehelyezkedni helyzetekbe. Tud felszabadultan boldog lenni, és hírtelen elszomorodni. Hogy milyen súlyok nyomják a kis lelkét, csak Ő tudja…de nem beszél róla, még akkor sem, ha érzem, hogy szomorú. Felelősségteljesen viselkedik a családjában és az iskolában. Nagyon szeret olvasni, szinte bármilyen típusú könyv leköti a figyelmét. Egészen elvarázsolódik a betűk birodalmában. Kiválóan rajzol. A hangjában hihetetlenül sokféle érzés képes árnyalódni, amihez ehhez illő arckifejeződések párosulnak. Együtt érző azokkal, akik körül veszik őt. Mindennap érdeklődött az egészségem felől, amikor beteg voltam. Talán az sem annyira véletlen, hogy az árváinkkal, s különösen a legsebezhetőbb kisfiunkkal, Pobával olyan szoros barátságba került. Könnyen fogadja a szeretetet, és amit kap, azt képes rögtön tovább is adni. Megöleltem őt, az után néhány perc múlva oda ment Israel nevű legkisebb árvánkhoz, és próbálta átkarolni (mi tagadás, az árváinknak bizony tanulni kell még kicsit a szeretetet elfogadását ). Hihetetlenül nagy benne az erkölcsi tartás. Sokban hasonlítunk egymásra, de talán leginkább a nyugodt, békés természetünk az, amire riporterünk is felfigyelt.
Engedjék meg, hogy zárásként elmeséljem az utolsó közös élményünket: indulásunk előtt két nappal nálunk aludt, s eljött a másnap reggel. Tudtuk mind Buanitól, mind az árváktól el kell búcsúznunk. Buani is tudta, de hősiesen viselte a helyzetet, bármennyire is elszomorította ez a tény. Hazavittük. Az autóban megkérdeztem néhányszor: „Ca va?” Nem nézett rám, csak annyit válaszolt: „Ca va bien.” Erre a kérdésre mindig ezt a választ adja, csak most egy különbség volt: ezek a szavak megteltek szomorúsággal, amit nem akart kifejezni felém az utolsó percig sem. Persze, hiszen megtanulta már az életben, hogy az ember nem panaszkodik akkor sem, ha valami rossz neki. Ilyen Ő. És én folyamatosan tanulok Tőle. Nem csak tiszta szívből szeretem, de mélységesen tisztelem is Őt, ezt a 12 éves gyermeket.
Ezt a történetet sem magam miatt osztottam meg, hanem éppen Ő miatta. Ha rajta múlna, soha nem kérné önmagától, hogy meséljek Róla, de én úgy éreztem ez a legkevesebb, amit megérdemel ez a kisfiú. Köszönjük, hogy elolvasták történetünket.
 

Frák Anita