2008. február 11.

Úti beszámoló 2008 februárjából - Éva emlékei 1. rész
NyomtatásNyomtatás Küldje el ezt a cikketKüldje el ezt a cikket

Az utazás előtt három héttel dőlt el, hogy tagja lehetek én is ennek a kis csapatnak, így nem nagyon volt időm felkészülni, hová is megyek tulajdonképpen. Az viszont tudtam, hogy az Afrikáért Alapítvány évek óta mindent megtesz azért, hogy Magyarországon jobban megismerhessük

2008. február 11.



ezt a távoli, titokzatos kontinenst.

Csoportunk nem egy időben utazott. Három csoportban utaztunk Kongóba. Az Alapítvány elnöke 10-én, vasárnap este, én csak másnap, 11-én indultam. András és Anikó 16-án, Szilárd és Klára 18-án indultak.

Tehát az én utazásom február 11-én kezdődött. Brüsszelig egyedül utaztam, France-szal a repülőtéren találkoztam, ahonnan egy közel 9 órát igénybe vevő, 5291 km-es út várt ránk A repülő majdnem tele volt, és az utasok többsége fekete bőrű volt.

Elgondolkodtam. Európa szívéből Afrika szívébe utazunk. A földgömbön Magyarország és Kongó térben pont egymás alatt van, a megrajzolt hosszúsági körre - mint egy mászókötélre felkapaszkodva, csak le kéne csúsznunk és ott lehetnénk!


A földünket magasból látni különleges, semmihez sem hasonlítható dolog. Az alattunk elsuhanó városok, földek, hegyek, a tenger, a szigetek, a sivatag egyik ámulatból a másikba ejtett.
Este 8 után érkeztünk, sötét volt már és meleg. Nem nagyon tudtam körülnézni, mert vártak ránk (a reptér biztonsági vezetője és munkatársa) ”kiemeltek” az érkező tömegből minket és egy elegáns, légkondicionált helységbe vezettek minket: (VIP)váróba, ahol az alapítvány munkatársai nagy szeretettel fogadtak. Útleveleinket és a csomagjaink ellenőrző szelvényeit elvették és mi kényelmesen (hatalmas kanapékon és fotelokban) helyezkedtünk el, amíg elintézték a szükséges formaságokat.

Itt már volt időm és lehetőségem jobban körülnézni. Rajtam kívül 2 fehérbőrű ember tartózkodott a helyiségben, mindenki más fekete volt és nem értettem ki, mit beszél – sajnos a francia nyelvet nem beszélem, kevéske angoltudásom meg itt semmit nem ér, így hát hallgattam és nézelődtem. Kíváncsi voltam mindenre. Nem unatkoztam. A berendezés, az emberek, az öltözetük a hajviseletük, szokatlan és számomra érdekes volt. Hamarosan szóltak és visszakaptuk az okmányainkat, a csomagokat pedig már kivitték a kocsikhoz. Kiléptünk az ajtón. Magunk mögött hagytuk a légkondicionált helyiséget és azonnal körül ölelt minket az afrikai levegő. Meleg, bársonyosan nehéz, édeskés. Sehol nem éreztem hasonlót, pedig jártam néhány tengeren túli helyen és Afrika északi részén is, de mind más volt. Ez valami különleges „afrikaszag”. Nem kellemetlen – csak testes. Nem tudom megmagyarázni, leírni. Más. Ez volt az első meghatározó érzés, ami ”megfogott.”

A repülőteret elhagyva az országúton a főváros centruma felé haladtunk. Sötét volt, az autók reflektorainál nem sokat láttam, csak az tűnt fel, hogy rengeteg a gyalogos. Este, sötétben, országúton, és a városban is. Még nem tudtam, hogy ez itt a természetes állapot – hisz tömegközlekedés nincs. Sok az autós, de a többség gyalogol, vagy stoppol. Egyezményes jellel adják egymás tudtára, ki hova igyekszik - és ha van egy pici hely az autóban felveszik. Fizetnek az utazásért- még akkor is, ha egy mikrobuszba huszadiknak préselheti magát be. 40 perc utazást követően a szállásunkra értünk. Kedves fogadtatás után mindenki elfoglalta a szobáját és aludni tértünk.