2008. február 19.

A csapat teljes létszámban készen állt, és elindultunk egy közelben lévő majom rezervátumba, aminek Lola Ya Bonobo volt a neve.


tt 56 bonobo él, természetes, de védett környezetben. Hatalmas körülkerített erdő, ligetek, tavak, kis folyó, csodálatos növények között járhattuk végig a parkot. Amikor odaértünk, egy kanadai forgatócsoport filmezte az állatok viselkedését. Irigyeltem egy kicsit őket, van idejük megfigyelni ezeket az állatokat. Ezek az emberhez nagyon hasonló felépítésű, és viselkedésű állatok megdöbbentően azonos módon reagáltak különböző történésekre. Érdekes és tanulságos volt megfigyelni, az együtt és egymásért élésüket.

A családok összetartozását, egymás védelmét, szolgálatát. Ahogy esznek, fekszenek, alszanak, a mozdulatok, a hangok nagyon hasonlítanak az emberéhez. Egy fémkerítés választja el őket a látogatóktól, amibe áram van vezetve. Villanypásztor, hogy tudják hol a határ, amin túl veszély fenyegetheti őket. Tehát ők a kerítés túloldalán élnek, mi innen figyeljük őket. Hoztunk egy kis banánt, hogy magunkhoz csalogassuk őket, jöttek is. Kedvesek voltak és örültünk a közelségüknek, mígnem az egyik egy gyors mozdulattal leszakította András nyakában lógó műanyag névtábláját, és győztesen elszaladt vele. András és mi is nagyon meglepődtünk, váratlan volt ez a mozdulat. Azt hitte a kis buta, hogy az is ehető. Megízlelve rájött, nem volt érdemes, de nem akarta visszaadni. Mi, emberek hittük, hogy sikerül visszaszereznünk a kártyát ezért különböző cselekhez folyamodtunk. Nagy nehezen egy kis banánnal odacsalogatva cserét ajánlottunk fel, majd olyan ügyesen, ahogy ő a nyakából kitépte, mi is olyan gyorsan a kezéből kikaptuk a kártyát.
Visszaszereztük. Egy kicsit meggyűrődött ugyan, de használható maradt. Ahogy etettük őket, kézbe, szájba adva a banánt, a mogyorót lassan elfogyott a csemege. Ahelyett, hogy megköszönték volna az elfogyasztott ennivalót, rosszallásukat úgy fejezték ki, hogy a földről fölmarkolt homokot, földet kiszórták ránk. Arcunk, kezünk, ruhánk, fényképezőgépünk telel lett földdel. Jól megtréfáltak minket!
A harmadik csapathoz pont etetési időben értünk.

Szép sorban mentek a kapuhoz, műanyag flakonban a nagyok, cumis üvegben a kicsik, szójatejet kaptak, szép sorban, egymás után mentek a gondozóhoz.

Egy jó kis séta után visszaindultunk a városba, ahol újabb állatfajtát csodálhattunk meg. A kígyókat.

A város közepén, egy magas kerítés mögött. Tábla nem jelzi, hírverése nincs, mégis itt vagyunk és kíváncsian nézzük őket. Az országban található kígyófélék láthatók, páronként és fajtánként elkülönítve, nagy betonmedencében vagy drótháló mögött. Az ember természetes módon viszolyog tőlük, de ahogy megismerik őket, ez az érzés csillapodik. A végén egészen megbarátkoztunk velük, egy - egy pithont kézbe is vettünk. Nem volt kellemetlen érzés. A bőrük mintázata, színe szebbnél szebb, de mégiscsak kígyók. Volt néhány krokodil és óriásgyík is a tárolókban. Ezzel a látogatással ennek a napnak is vége lett. Hazatérve közösen vacsoráztunk.