2008. február 20.

Ma az Alapítvány iskoláját látogattuk meg. Olyan élményben volt részünk, amilyet soha sehol nem tapasztaltunk.
A kapun belépve hatalmas gyereksereg várt minket az udvaron. Osztályok szerint felsorakozva, egyenruhában voltak. Közel ezer gyerek szorosan egymás mellett, fehér blúzban és ingben, gallérjukon piros-fehér-zöld színű szalaggal. Néhány gyerek fején ugyanezzel a trikolorral díszített papírcsákó jelezte, hogy magyaroknak készült. Énekszóval, tapssal köszöntöttek, majd egy kis fogadóbizottság virágcsokrot adott át ünnepélyesen a „delegáció” vezetőjének.

Leírhatatlan érzés volt ezt a megszámlálhatatlan sugárzó arcot látni. Kicsik és nagyok olyan lelkesen és olyan nagy szeretettel adták elő műsorukat, amit a mi tiszteletünkre tanultak meg. Meghatódtunk attól a szeretettől, ami körülölelt minket. A csoportok élén álló tanáraikkal együtt énekeltek és játszottak a gyerekek. Táncra perdültek majd egy kis színdarabot adtak elő nekünk. Arról szólt, hogy kerültek be a gyerekek ebbe az iskolába.
Egy kis csoport kivált a tömegből és elkezdődött a játék, ami tulajdonképpen a valóságot jelenített meg számunkra: az egyik kisfiúról levették az egyenruhát: ő játszotta el egy utcagyerek szerepét, aki szeretett volna a többiekkel iskolába menni, de nem mehetett, mert az anyukájának nem volt pénze, hogy kifizesse a tandíjat. Szomorú volt és sírdogált a porban, amikor a gyerekek megálltak mellette és megkérdezték az okát. Ő elmondta, hogy mennyire vágyik közéjük, de nincs pénzük rá. „Gyere velünk, a mi iskolánkban sok szegény gyerek jár, itt az Othniel College-ban nem kell fizetni”.

Kézen fogták, elmentek vele, hogy elmondják az anyukájának is. A következő percben már egyenruhába öltöztették a gyerekek, és együtt mentek az iskolába. Az utcagyerekből kisdiák lett. Megható volt végig követni a jelenetet.

Itt nem kötelező iskolába járni, nem ingyenes az alapoktatás sem. Kiváltság egy iskola diákjának lenni.

Mindannyian arra gondoltunk, milyen jó dolguk van a Magyarországon élő gyerekeknek és mennyire nincsenek tisztába ezzel. A műsor után kiosztottuk az itthonról vitt ajándékok egy részét. A legjobban tanuló gyerekeket ajándékoztuk meg egy-egy a számukra készített, kézzel festett pólóval. Az iskolának tanszerek, focilabdák, játékok és különböző tárgyak kerültek kiosztásra. A nagy izgalomban észre sem vettük, milyen forrón tűz a nap. Itt égtünk meg először.

Az Alapítvány egy közelben lévő másik iskolát is támogat, ahová az ünneplés után gyalogosan indultunk el. Apró gyerekek kiszemeltek néhányunkat belefúrták kis fekete kezeiket a mi fehér nagy tenyerünkbe és így mentünk végig az utcán.


A környék lakói, az utcán játszó gyerekek érdeklődéssel figyelték a menetet, odaköszöntek, ránk mosolyogtak nem tudtunk feltűnés nélkül haladni, hisz nem mindennap jár erre fehér ember. Főleg nem csapatosan, kongói gyerekek gyűrűjében.

Az iskola tanulói és tanárai itt is felkészülve vártak. A magyar és a kongói lobogó kifeszítve tisztelgett előttünk.Itt is köszöntő beszéd, virágcsokor, ének és játékok előadása volt a műsor.

Itt is volt jó tanulók jutalmazása, ajándékosztás, majd körbejártuk az iskola szűk és rosszul felszerelt termeit. Bepillanthattunk egy tanítási órába, majd hasonlóan az előző iskolához, hálatelt szívvel, szeretet tankunkat csurig töltve elbúcsúztunk. Sűrű volt a mai programunk. Az árvaház meglátogatása volt a mai napi programunk utolsó állomása.

Az árvaház egyszerű lakóháza előtt állt meg az autó. Kis tábla hirdeti, hogy a „Caro” Árvaházba léptünk.

A zárt udvaros két sorban, nagyság szerint egymás mögött álló kis csapat. Elöl a picik, hátul a nagyobbak. 5 – 18 éves kor között fiúk és lányok. A mai napon harmadszor csodálhattuk meg a gyerekek ének és előadó tudományát, harmadszor olvadhatunk el a belőlük áradó szeretettől, csodálhatjuk szemük csillogását. A házat egy házaspár vezeti, a 24 gyerek ellátása, nevelése a feladatuk.
A ház elég kicsinek tűnt, kevés a szoba, az ágy, szekrények nincsenek. Igaz ruhájuk sincs sok, ami van, az táskákban az ágy végén lóg, tanszereket nem láttam, asztal is csak egy van a közös helyiségben, ahol étkeznek. Konyha az udvaron van kialakítva, mellékhelyiség az udvar végében. Nagyon jó lenne, ha minél előbb sikerülne bérbe venni és rendbe hozni az iskola melletti épületet. Az a környék jobb, a ház nagyobb, több szobája van, tágasabb az udvar, az iskola közelsége jobb a rálátást és együttműködést tesz lehetővé majd.

Most viszont ennek is örülnünk kell. Ha ez sem lenne, ezek a gyerekek az utcán nőnének fel.

Itt is kiosztottuk és átadtuk az ajándékokat a gyerekeknek. Iskolai eszközöket, játékok, néhány ruhanemű került átadásra. Rövid beszélgetés után itt is búcsúzkodni kezdtünk. Nehéz szívvel hagytuk ott ezeket a gyerekeket, és azon gondolkodtunk, hogy tudnánk segíteni, mit tehetnénk, hogy nehéz sorsukon könnyíteni tudjunk. Keserű sors család nélkül felnőni. Sajnos az országban rengeteg az árva. Ezek a gyerekek a szerencsésebbek közé tartoznak. Fedél van a fejük fölött és nem halnak éhen, sőt iskolába járhatnak.