2008. február 21.

Hat napot töltöttünk vidéken. A legtávolabbi pont, ahová eljutottunk, a Kinshasától körülbelül 420 km-re lévő Matadi városa volt.

Annyi élmény, tapasztalat és benyomás ért minket, hogy arról könyvet lehetne írni. Most csak felsorolnám hol jártunk, és mit láttunk ebből az országból.

21-e, csütörtök: Látogatás Kisantu botanikus kertjébe, este megérkezés és szállás elfoglalása a Kimpese mellett lévő kórház vendégházában.

22-e, péntek: A Kimpesei Cementgyárban folytatott tárgyalás eredményeként a Bangui kórház felújításához adományként 20 zsák cement átvétele, kirándulás a Kimpese közelében lévő hegyekben megtalálható vízeséshez.
Este megérkezés Matadiba, szállásunk elfoglalása a Relax Hotelben.

23-a, szombat: Istentisztelet látogatása a városban, délután szabadprogram, egyéni városnézés.

24-e, vasárnap: Városnézés közösen, a Matadi-híd és az örvénylő Kongó folyó megtekintése, délután az adományok lepakolása, a munkálatok felmérése- kezdése, megbeszéltük a holnapi teendőkel, este visszaút Matadiba.

25-e, hétfő: Vásárlás, anyagbeszerzés az építkezéshez, közben látogatás a tartományfőnöknél.
A vásárolt anyagokkal visszatérés Banguba - a megkezdett munka folytatása, bábáskodás egy szülésnél, este a falu gyülekezeti házában és az autóban alvás.

26-a, kedd: Reggel a megkezdett munka folytatása, a gyógyszerek és orvosi eszközök átadása, megállapodás-kötés, visszautazás Kinshasába.

27-e, szerda: Délelőtt hajókirándulás a Kongó folyón, délután Magyarország- Kongó focimeccse, este zenés búcsúest – Anikó és András búcsúztatása.

28-a, csütörtök: Kora reggel Anikó és András búcsúztatása, délelőtt látogatás a Kongó melletti iskolába, majd egy másik támogatott iskolába.

29-e, péntek: Pihenés, vásárlás, pakolás.

Nehéz erről a 6 napról írni, de megpróbálom a leglényegesebbeket elmesélni.

Minden napra jutott érdekesség, mindig meg tudott lepni ez az ország valami szokatlannal, minden napra jutott szívszorító és szívet melengető élmény. A városok, a botanikus kert, az adománykérő gyárlátogatás különleges élményt nyújtottak. A lényeg viszont Banguban várt ránk.

Bangu egy dombtetőre épült falu, az országútról nem is venni észre. Jellegzetes sárga homok úton jutottunk be a faluba, ahol a falu vénei épp megbeszélést tartottak. Gyerekek játszottak a szabadban, az asszonyok a házak előtt és benne szorgoskodtak. Érkezésünkre összecsődült a falu apraja-nagyja. Itt volt az a kórház, amelyet támogatott az Alapítvány, amely működtetéséhez szükséges eszközöket, gyógyszereket hoztunk, és ez volt az a munkaterület, ahol építőipari munkálatokban segíthettünk.

Rövid ismerkedés után felmértük a terepet. Megnéztük és elszörnyülködtünk a jelenlegi állapotán, felmértük az anyag és munkaigényt, megbeszéltük ki mit fog csinálni. Vittünk magunkkal szerszámokat, de nem volt elegendő. A faluban szinte semmi használható nem volt. A kórházként működő kis épület elég siralmas állapotban volt. Falai mállottak, a padló döngölt föld, kisebb-nagyobb gödrökkel, a falak rég nem láttak festéket, pont olyan feketék voltak, mint az ajtók és az ablakok. A falutól kb. 2 km-re volt a forrás, ahonnan vizet lehetett hozni, homok nem volt elég összegyűjtve. A csapat férfitagjai- élükön Andrással – megszervezték a munkát. A faluból 5 - 10 férfi és rengeteg gyerek jelentkezett, mi voltunk heten a sofőrünkkel együtt, akik munkára készen vártuk mit csináljunk. Vakolás, padlóbetonozás, pakolás, mázolás volt, amiben ki-ki tudása szerint tevékenykedhetett. A gyerekek- egészen aprók is- fejükön mindenféle edényben, amit csak találtak hordták a vizet és a homokot. Jó hangulatban, jó érzéssel dolgoztunk késő délutánig.

A délután folyamán történt egy csodálatos esemény: egy kisbaba születésének lehettünk tanúi. Egy kis élet megszületése csoda mindenütt, de itt különösképpen. Ilyen körülmények között nem gondoltam volna, hogy szülhetnek asszonyok és egészséges babát hozhatnak a világra. Egy csepp víz nélkül, a felcser irányításával percek alatt folyt le a szülés.

Minden más volt, mint ahogy azt mi itt Európában megszoktunk. Amíg a szülés folyt az egyik szobában, körülöttünk dolgoztak a férfiak. Együtt volt a falu krémje és a mi brigádunk.

Jól haladt a munka. Este nem mentünk vissza a városi szállásunkra, ott aludtunk a falu gyülekezeti házában. A kórháznak vitt ágyak és matracok most a mi kényelmünket szolgálták.

Mielőtt aludni mentünk volna, a falu fiatalsága tam-tam dobos táncestet rögtönzött nekünk. Igazi afrikai zene, amire kicsik és nagyok körbe táncoltak. Engem is behívtak maguk közé, megpróbálták megtanítani a lépéseket és mozdulatokat. A hangulat viszont nagyon jó volt. Varázsa van a dobnak, az embert magával ragadja a zene és a látvány.

A hajnal csodálatos volt a faluban. Érdekes volt látni a természetet, azt, ahogy ébredezett a falu, ahogy elkezdődött a mindennapi munka a házak körül. Késő délutánra befejeztük a felújítás lényeges munkáit, már csak apró dolgok maradtak hátra, amit ők fejeznek majd be. Ezen a napon is született egy baba, sajnos csak a születés pillanatában lehettünk jelen, ez a fiatal anyuka egyedül vajúdott. Munka végeztével ismét összegyűlt a falu népe. A törzsfőnök és a falu vénei. Felsorakoztak a dolgozók és rengeteg gyerek. Sokukkal jól összebarátkoztunk, emberi kapcsolatok szövődtek. Átadtuk a gyógyszereket és eszközöket, hivatalosan papíron is. Beszédet mondtak magyar és kikongó nyelven. Aztán nehéz szívvel búcsút vettünk.

Nem beszéltünk Matadiról, pedig lenne mesélni való bőven. Az ország második legnagyobb városa. Szintén a Kongó partján. Kikötőváros, mégis tisztább és rendezettebb, gazdagabb, mint Kinshasa.
Nem meséltünk a vásárlás közben szerzett tapasztalatainkról, a szállásunkról, a vízhiányról, a vendéglátó családról, ahol reggelit és vacsorát kaptunk.

Egy könyvet lehetne írni arról a rengeteg történésről, benyomásról, amit ez alatt a pár hét alatt szereztünk. De nem ez a cél.

Szerettük volna megosztani élményeinket, hátha kedvet kap valaki. Segíteni valóban kiváltság. Hálásak lehetünk, hogy nem mi szorulunk segítségre, és hogy van miből adnunk.

Hazatérve elhatároztam, hogy ha lehetőségem lesz, visszamegyek. Igaz, én nem tudom megoldani az ország problémáit, sőt az egyes emberekét sem. Mégis, hiszem, hogy tudunk segíteni, ha másban nem is csupán azzal, hogy érezzék, nincsenek teljesen magukra hagyva. Ha nagy a szükség, számíthatnak az embertársaikra.