2007. október 22.

Régi vágyunk volt már fekete Afrikába eljutni.
Nem vonzottak a sablonos luxus-utak, amelyek nem szólnak másról, minthogy egy országból csak az ötcsillagos szálloda medence partját és egy Mojito koktélt lát az ember, és esetleg szafarikra megy. Hihetetlen izgalommal töltött el a gondolat, hogy egyrészt életemben először olyan országban járok, amelyben én számítok kisebbségnek, másrészt pedig eljuthatok a fotósok Kánaánjába. Fél éven keresztül tervezgettem, miként fog kinézni, milyenek lesznek az illatok és milyen fogadtatásban lesz részem Afrika szívében. Ezerszer meg ezerszer terveztem meg azt a napot. És egyszer csak eljött.
Reggel 4:45-re kint voltunk a Ferihegy 2A termináljában. Az izgalmat már előző nap óta a gyomrom felső részén éreztem, amely fizikai fájdalommal töltött el. Még soha nem jártam a „Fekete Afrikában”. Némi megnyugtatással töltött el, hogy Marci ott várt minket a Check-in pultjánál. Köszi, Marci. 
Mikor már túl voltunk a becsekkoláson, az útlevélkezelésen, az átvilágításon és a beszálláshoz készülődtünk, megszólalt az információs pult hangosbemondója, miszerint Gizit várják a pultnál. Sokat vártunk rá, el sem tudtuk képzelni, hogy milyen probléma léphetett fel.
Utolsóként szálltunk be a gépbe, mivel az egyik csomagot, amelyben ceruzákat szállítottunk, gyanúsnak gondolták, aztán rájöttek, hogy nem akarjuk eltéríteni a gépet félúton a Kongói Demokratikus Köztársaság felé Nigéria fölött.
Brüsszelben találkoztunk France papával és Dáviddal (ő a névtelen operatőr), akik feláldozták magukat, és az előző éjszakát a brüsszeli reptéren töltötték. Ők a mi igazi hőseink ebben a történetben.
Kongóba az út hosszú volt, és fárasztó, egy megállóval Kamerun Douala nevű fővárosában, ahol a repülőgép fele elhagyta a gépet. Kinshasába megérkezve azonnal megcsapott minket a párás, fullasztó levegő, amelyet gondolatban azonnal az afrikai piacok levegőjével társítottam. És akkor tudatosult bennem: megérkeztünk. Ez az információ olyan eufórikus érzéssel töltött el, amitől legszívesebben táncra perdültem volna. Nem is csodálkozom, hogy az afrikaiak mindig olyan kifáradhatatlanul táncolnak: ehhez nem kell feketének születni, csak fekete országba.
A hosszas várakozás a csomagokra teljesen kiszívott volna minket, ha éppen nem ebbe az országba érkeztünk volna, nem ilyen társasággal és nem ilyen fogadtatásban lett volna részünk. De itt azon túl, hogy a sok új információ egy óriási adrenalin-löketet adott nekünk, a kiváltságosnak járó bánásmód és a kongói temperamentum újból felélesztette a repülőút által megviselt testünket és elfáradt lelkünket.
A szállás felé vezető úton megtapasztalhattuk a kongói vezetési stílust, amelyet még a hangos olaszok is egy szó nélkül, megszeppenve figyeltek volna. Bazárok tábora sorakozott az út mentén, az emberek még nagyban élték társasági életüket. Ez kb. 11-kor volt.
A szálláson meleg fogadtatás várt, és barátságos berendezésű szobák. A háromszobás ház fel van szerelve három toalettel és két fürdőszobával, ami kongóban ritkaság. A nappali egybenyílik az ebédlővel, ahol már meg volt terítve a számunkra. A Mami (France unokatestvére) által főzött, meleg vacsora várt minket, igazi íncsiklandozó, afrikai ízekkel. Megismerkedhettünk a fufuval, amely már oly régóta fúrta az oldalamat, milyen is lehet az íze. Hát … íze nem sok volt, viszont a különböző szószokkal és a ponduval fűszerezve igazán finom étekként szolgált első vacsoránknál. Mamit megtartjuk.