2007. október 23.

Reggeli után a College Othnielbe indultunk. Dáviddal folyamatosan készenlétben voltunk, nehogy – akár egy fél pillanatra is – rátévedjen az objektívunk egy katonára vagy rendőrre a kocsiból. Személy szerint 35 féle forgatókönyvet írtam a fejemben arról, hogyan vágja a földhöz és töri ripityára a gépemet egy hivatalos szerv, France azonban megnyugtatott, hogy a legrosszabb, ami történhet velem az, hogy kitöröltetik a képet. Mundelének (fehérnek) lenni ebben az országban kiváltságos érzéssel tölti el az embert: mindenki mosolyog, integetnek neki, és, ha sikerül a közeledbe jutniuk, azonnal megfogdossák a kezed és a karod, hogy otthon elmondhassák: „Megfogtam egy fehér embert – a saját kezemmel.”
Az iskolában a fogadtatás könnyeket fakasztott belőlünk: a szemnek milliónyinak tűnő gyerek egyszerre fogadta kitörő üvöltéssel a magyar delegációt. Táncoltak, énekeltek, minden szem minket figyelt, és a következő felirat köszöntött bennünket: „Ishten hozot!” Az egyenruhák gallérjára és zseb részére a magyar – néha az olasz – zászló volt rávarrva. „Nagyon aranyosak.” – ez volt az első gondolat, ami az eszembe jutott.
A gyerekek különböző kis játék-darabokkal készültek erre az eseményre, amelyet majd az elkészülő filmen meg lehet tekinteni. A köszöntők után minden gyermek a saját tantermébe vándorolt, ahol az eredeti terv szerint folytatni kellett volna a tanítást, amit nem igazán sikerült megvalósítani, hiszen mégiscsak fehérek jöttek az iskolába. A sok fekete gyermek forgatagában szinte kezdtünk elveszni, mikor a kerítés tetején első ránézésre európai kinézetű kisfiút véltem felfedezni. De amint rám nézett megfogalmazódott bennem a felismerés: néger volt ő, de fehér. Az orra, az orcája olyan volt, mint a feketéké, de a bőrszíne a keltákra emlékeztetett. Soha azelőtt nem láttam még albínó négert ilyen közelről.
Az College Othniel után átsétáltunk a másik, a régebbi kinshasai iskolába, amelyet szintén az alapítvány támogat. Az út felénél már alig látszottunk ki a gyermekek tömegéből, akik minden áron meg akarták fogni a kezünket.
Az iskolában a tanulók különböző, általuk kitalált, táncos rituálékkal szórakoztatták a magyar delegáció tagjait, amelyekben utánozták a biciklipumpálás és az autóbeindítás hangjait. Ez kevésbé hasonlított a csend hangjaihoz.
Az iskola megtekintése után elmentünk a kinshasai kikötőbe. Arról – stratégiai pont lévén – nem sikerült képeket csinálni, pedig rengeteg érdekes dolog volt, amit az otthoniak is szívesen láttak volna.
Este meleg vacsora várt minket otthon, és a még inkább csábító ágy. De ez a fáradtság megéri.