Útinaplók
Afrika mindenkiben más nyomot hagy. Nincs két egyforma ember, aki ugyanúgy mesélné el mindazt, amit itt látott, átélt. Útinaplónkból megtudhatja, kire milyen hatást gyakorolt ez a különleges ország, a maga egyedi, utánozhatatlan kultúrájával, meseszép tájaival. A humanitárius turizmus résztvevői éppúgy megosztják gondolataikat, érzéseiket, tapasztalataikat, mint azok, akik az Alapítvány munkája kapcsán már hosszabb ideje itt tartózkodnak.
Vidékjárás: első vélemény
2007. október 24.
Reggeli után rögtön a vidéki iskolákba indultunk. Az út hosszú volt.
Megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy miért hívják tengeri betegségnek a hullámzástól való rosszullétet, mikor ezt egyszerű módon elő lehet idézni szárazföldön is: nem kell más hozzá, csak egy 70 kilométeres út egy kongói autópályán – legalábbis a fiúk így gondolták jellemezni az utat. Jobban belegondolva nem is lett volna akkora élmény az utazás, ha német sztráda jelleggel bírt volna ez az út.
Az iskolába menet megálltunk egy varrodában, ahol serény kezek szorgosan forgatták a Singer varrógépek tárcsáját. Hadi özvegyek és árvák számára az Afrikáért Alapítvány egyik támogatója által finanszírozott projekt. A Varroda célja hogy megélhetést és szakmát biztosítson a hadi özvegyeknek és árváknak.
A következő állomáson csónakázás volt a program, amelyet egy elhagyatott, varázslatos, kis sziget meglátogatásával tettünk még emlékezetesebbé.
És akkor jöttek az iskolák. Az első iskola Ngamanzo faluban volt, ahol három osztályteremben tanultak a gyermekek. A három terem között nem volt rendes elválasztó fal, így a tanulás sokkal nehezebb a gyereknek, a gyerekek figyelmét pedig folyamatosan magára vonni nagyon fárasztó a tanárnak. A jövőre nézve bizakodással töltött el minket, hogy a jelenlegi iskola mellett ott álltak a jövőbeli iskola alapjai és téglák a további fejlesztésre.
Ezek után Matonge falut és annak iskoláját tekinthettük meg. Mindnyájunkban azonnal megfogalmazódott az az ötlet, hogy a humanitárius turizmus igazi célját, a mini-projektünket ennek az iskolának az átalakítására szenteljük. A humanitárius utunk egyik fő célja, hogy az út pénzbeli értékének 10%-át valamilyen fejlesztésnek szenteljük. Látva a matongei falu nyomorát (például a település 10 km-es körzetében nincsen víz) és az iskolát – amely egy nád-falú kis viskó volt, és tetőül csak néhány száraz óriáslevél szolgált – döntésre jutottunk: egy új iskolát építünk, ahova a tanulók nem csak akkor járhatnak, ha épp nem esik az eső, és padok helyett nem csak egy rúdon ülnek – amely, mellesleg, a szemünk láttára rogyott össze a sok kis csemete alatt.
Hazafelé megálltunk a „fehér folyónál”, amelynek olyan tiszta a vize, hogy akár fehér ember is nyugodtan fürödhet benne. Mami elkészítette a legfinomabb halpörköltet, amelyet valaha életemben ettem – szerintem a többiek is osztják a véleményemet. A naplementéről csodálatos képeket tudtunk ott csinálni. A táj varázsa magával ragadott mindnyájunkat, főleg a fényképezőgépem objektívjét, amely nem tudott leállni a képek készítésével.
Sötétedéskor indultunk haza. Mire eljött a hazamenetel ideje, a nap és a sok új információ teljesen kiszívott minket testileg és mentálisan is. Már megint nem vágytunk másra, csak egy jéghideg zuhanyra és a puha ágyikóra.