2007. május 17.

Fáradtan, de nem elcsigázva érkeztünk meg a repülőtérre, ahol France mosolygós arca jelent meg az üvegfal mögött. Tudtuk, hogy hamarosan már a VIP váróban várjuk csomagjainkat, és feltehetjük a repülőút során felmerült számos kérdést.

Szállásunkat egy félóra múlva elértük, ahol gyertyafényes vacsorával vártak minket, no nem a romantika kedvéért, hanem mert ebben a kerületben éppen nem volt áram, ami nem ritka eset. A vízellátás is izgalmasan alakult, ugyanis csak néha folyik víz a csapból. Persze senki nem ijedt meg, mindenki hozott zseblámpát és a vödörben való mosdást is hamar megszoktuk.

Első nap szembesültünk Kinshasa igazi arcával, az utcai forgataggal és a nem gyengén lejárt műszakival rendelkező autónak nevezett csodákkal.

Az utak állapota gyerekcipőben jár, de kiváló sofőrünk, Pierre, mindig kellő rutinnal vette az akadályokat. Hepehupás, gödrös út vezetett a kongói-magyar iskolához, ahol a kapun belépve kisgyerekek hada fogadott.

Énekekkel és a magyar- kongoi zászlót lengetve üdvözölték a delegációnkat. A zene ritmusa magával ragadott bennünket és mi is velük táncoltunk.

Ezután minden osztályba bementünk, ahol az osztályelsőket bemutatták nekünk, és a füzetükbe is bepillanthattunk. Az iskolának és a diákoknak szánt ajándékot az igazgató és a tanárok jelenlétében átadtuk.

A nyitott ablakon a szomszéd gyerekek irigykedve figyelték társaikat, ahogy átveszik az ajándékokat. Ők nem járhatnak ide, mert családjukkal nagy szegénységben élnek. Akik idejárnak, szintén szegények, de az alapítvány támogatja tanulásukat. Jelenleg egy vizesblokk kialakítása folyik, melyhez támogatókat keresnek. Missziónk során mi is adunk segítséget ehhez.
Innen gyalog mentünk az Alapítvány kórházához.

A gyerekek ritkán látnak erre fehér embert, a legapróbbak is "Mundele, mundele" (fehér-fehér) kiáltással sikongatva rohangáltak körülöttünk. Az esős évszak vége felé is hatalmas víztócsákat, gödröket és mélyedéseket kerülgettünk, amibe az ottani gyerekek mezítláb ugráltak.

Az út mentén árusok bódéból vagy egyszerű fedetlen asztal mögül gyümölcsöt, kenyeret és lisztet árultak. Az utcán működött a fodrász is, egyszerű pengével csalogatva a vállalkozó klienseket.

Egy családban 5-10 gyermek sem ritka, akik egy fedél alatt vagy épp fedél nélkül élnek együtt szinte elképzelhetetlen nyomorban.

Amit a kórházban tapasztaltunk az szívfacsaró látvány volt. A rossz körülmények ellenére ők szerencsések, mert kórházba kerülhettek, orvosi ellátással. A műtőnek nevezett kis szobában egy koszos ágy, pár műszer és 2 gumikesztyű volt. Egy orvossal találkoztunk, akivel a betegszobába is bemehettünk. A férfiak és nők együtt vannak a kis teremben, az élelmet a hozzátartozók hozzák nekik. A nagy melegben úgy gondoltuk jól esik egy kis gyümölcs és kenyér a betegeknek, ezért vettünk nekik vitamint, mellyel mosolyt csaltunk az arcukra.

A régi iskolát is meglátogattuk, ahol a gyerekek fény nélkül, a sötétben, összezsúfolva tanulnak. Itt is kiosztottuk az ajándékokat, majd ének kíséretében búcsúztunk el tőlük.
Késő délután ellátogattunk Kabila elnök mauzóleumához, fényképezkedtünk, majd siettünk haza vacsorára.

Mami, France egyik rokona készített nekünk kongói vacsorát, pondu-t és fufu-t. Bevallom a kongói ízvilággal még barátkoznunk kell. :-)