2008. szeptember 11.

A hosszú repülőút előkészületeivel indul napom. Sokan, akik babonások főleg Amerikában már nem mernek repülőgéphez közelébe menni, pláne ezen a napon. Mindannyian emlékszünk az ominózus 2001.szeptemberi merényletre. Nekem felvillant ez a kép, de tavaly pont ezen a napon utaztam. Persze semmi jelentőséget nem tulajdonítottam a dátumnak, hisz ugyanolyan nap, mint a többi csak nekem éppen más feladattal kell eltöltenem ezt a napot, nem a megszokott tempójú nap ez. Az utolsó munkamegosztással kapcsolatos feladatokat készítettem elő a munkatársaimnak, hiszen három hétig nélkülem kell a budapesti irodát működtetni és ezen keresztül az összes afrikai projektünket is.

A kongóiaknak telefonon, emailben utolsó utasításokat adtam arra vonatkozóan, hogy minden protokolláris, logisztikai és biztonsági intézkedéseket tegyenek meg az út előtt, hiszen az iskola megnyitója illetve társaim és a nagy mennyiségű adomány biztonsága mindezeket megkövetelte.

Persze azon is gondolkodtam, hogy mi maradthatott otthon… több ezer kilométerről nem könnyű pótolni semmit sem. Persze beugrottam az iroda egy órára, majd négy múlva elindultam, persze Ennek a böjtje a reptéren érződött: én voltam az utolsó becsekkoló utas.

Persze feleségem nélkül nehéz lett volna mindezt véghezvinnem, de egy éves kisfiam is segített, bár ő inkább a kirámolást illetve a cuccaim megmászását tekintette fő feladatának, de így az apja útjára való készülés legalább neki játéknak tűnt. Remélem hamarosan ő is elkísér majd egy útra, hogy megismerhesse a nagymamáját és kongói családját.

Az összecsomagolt batyu hatalmasra sikerült, természetesen a csomagolás egy magamra nem jelentett volna problémát. Azonban meg kellett oldanom nagy mennyiségű iskola- és irószer becsomagolását is, amit támogatóink adtak a kongói gyerekek számára. A reptérre érkezve már alig maradt időm befóliáztatni a bőröndöket, majd a teljes rendszeren keresztülmenni. Persze némi problémát jelentett, hogy plusz 50 kiló túlsúllyal próbáltam meg a repülőre felszállni. Mivel az Alapítvány támogatásként kapta a repülőutat az SN Brussels Airlinestól, így Földvári András igazgató úr közbenjárására megúsztam a túlsúlydíjat.
Persze hálás vagyok a segítőkész biztonsági őröknek, akik végig soron kívül kísértek a repülőgépig, mivel a beszállás már befejeződött, mikorra én túljutottam minden problémán. Olivér fiam csak nézte, ahogy rohangáltam jobbra-balra csomagokkal mint egy őrült.

Az útvonal a szokásos: brüsszeli átszállással lehet Kinshasába eljutni. A más fél órás út fel sem tűnt, mivel fáradt voltam, azaz végigaludtam az utat. A brüsszeli reptéren megkerestem a szokásos reptéri alvóhelyemet: az a különböző vallásúaknak, felekezetűknek fenntartott kápolnák. Brüsszelben, a reptérben, négy emeleten a különböző vallások fanatikus, nem fanatikus híveinek utazás folyamán rövid imára, lelki feltöltődésre van lehetőségük. Itt sorakoznak egymás mellett ezek a kápolnák szinte templom-, zsinagóga- vagy mecsetszerű miniatűrben berendezett kis szobák. Az utazó itt pillanat alatt képet kaphat a különböző vallások templomi ízléséről: pl. judaizmus, iszlám, katolikus, protestánsról ugyancsak.

Számomra ez kevésbé volt érdekes, inkább egy nyugis helyet kerestem, ahol aludni tudok, amíg elindul a gépem Kongóba. Itt lehet a legjobban aludni. Bár a templom berendezése nem arra van kitalálva, hogy kényelmes alvóhelyek legyenek, sőt ellenkezőleg, de mégis sokkal kényelmesebb minden másnál. De nem panaszkodom, ahova készülők ott sok helyen csak bambuszfa rudakon ülnek vagy a földpadlón alszanak. Az jutott eszembe, amikor a ngamanzoi iskolában láttam a kis diákokat, akik hét óran keresztül ültek a bambusz rudakon, csak azért mert tanulni akartak.

Másnap egy rövid mosakodás, reggelizés után tovább indultam a Kinshasába induló géphez. Csekkolás után megdöbbentően kevesen voltunk a gépen, de legalább így nem volt késés induláskor és érkezéskor sem.

Szülőföldemhez közeledve a pilóta bemondta, hogy egy óra eltérés van és a hőmérséklet pedig 30°. A reptéren leszállva már is befogadott bennünket a finom aromájú, jól ismert párás meleg levegő. Ilyenkor fokozottan újra meg kell szoknom még nekem is. De valahogy az európai élet velejárói, a civilizációs betegségeim, azaz az allergiám jelei, már is néhány óra múlva jelentősen csökkentek. Remélem két-három nap múlva már nem is fogom érezni. Ez a valódi tisztító kúra.

A váróterem előtt a szokásos Commandant Baka (parancsnok) várt rám. Ö a reptéri protekciónk. Nélküle a reptéri be- is kilépés olyan nehéz lenne, mint a tengeren való átkelés.
Az ő segítségével érkezik meg minden csomagunk biztonságban, lassan tíz éve. Ez persze rekordnak számít errefelé.

A váróteremben az eddig szokásos fogadó delegációhoz képes újdonság mutatkozott: egy magyar házaspár „színesítette” a delegaciót, Flogny Karcsi és Zsuzsa. Ők azok, akik június óta áldozat teljes munkát végeznek az Alapítvány kinshasai irodájában. Ők jelentik az állandó felügyeletet a kongói működésünkben. Egyrészt ők végzik a munkák ellenőrzését és hidat jelentenek a magyarországi és a kongói irodánk között.

A feladatuk rendkívül fontos: át kell alakítaniuk, meg kell újítaniuk és ezáltal természetesen színvonalasabbá kell tenniük az Alapítvány kongói munkáját, valamint a legfontosabb programokban (árva- és diáktámogatás) is új szisztémát kell bevezetniük. Mindezek lényege a minőség és együttműködés javítása.

A csomagok átvétele után irány a szálláshely. Persze a menetrend úgy alakul, ahogyan mindig: a Bandal negyedben megállunk egy pár percre, egy gyors puszi anyukámnak, valamint megkapjuk tőle a számomra készített kongói ételt. Már alig várom, hogy találkozzam anyukámmal, a testvéreimmel és jól esik a sok – édesanyám által készített – finomság: fufu (kongói kenyérszerű kása), makemba (sütőbanán), tekuteku stb.

Elérkezünk a szállásra, ahol megkostoljuk anyukám által készített ételeket: lenyűgöző ízek, ez nekem már maga Kongó.