2008. szeptember 18.

Csörög az óra! Hajnal van 4 óra van, szívesen aludnék tovább, de muszáj felkelnem mert 5-kor el kell indulni Ngamanzoba a megbeszéltek szerint. Legkésőbb 6-ra oda kell érnünk, mivel már 8-tól várjuk a vendégeket. Csak két óránk lesz hogy átrendezzük a terepet és minden utolsó apróságot tegyünk. Én – ismerve a kongóiakat – attól tartottam, hogy még az a két óra is kevés lesz, sőt meglepetésekre is lehet számítani. Összepakoltunk mindent, beleértve embereket is, szó szerint, mert hatan voltunk és csak egy öt személyes kocsink volt. Nincs mese afrikai módon kell elindulni. A szerelmeseket (Karcsi és Zsuzsi) (kinshasai munkatársaink) az első ülésre préseltük.

Szegény Karcsinak egy órán keresztül ül az ölében Zsuzsa a kátyús, vacak kongói utakon. Végül is szerencsésen megérkeztünk Ngamanzoba.

Be kell vallani, hogy szürkületkor olyan kép fogadott bennünket, ami mindnyájunknak csalódást okozott. Bennem is kétely merült fel, hogy az előttünk álló munka kész lesz-e két órán alatt? Bár nem létfontosságú ezen munkák befejezése, de mégis szebb lenne az összkép és a megnyitónak, az ünnepségnek elkerülhetetlen részét képezik ezek a dolgok.

Úgy kell elképzelni, hogy két órád van a kezdetig és az udvaron ott állt egy nagy halom homok és egy nagy dombnyi kavics az épület és a vendégek tribünje között. De volt egy kupac építési törmelék is. Az utolsó ajtó nem volt felrakva a helyére. A vendégek tribünjének a teteje nem volt felrakva.

A munkavezető nem volt ott, a kőművesek sem, így egy-két gyerek és felnőtt segítgetett a tribün építésében. Kétségbe esve kérdezősködtem, hogy hol vannak a munkások, miért nincsenek befejezve a dolgok, a szemét és egyéb anyagok miért maradtak az udvaron stb.? Nem volt egyértelmű válasz. Egyszerű volt a képlet: meg kell csinálni. A munkások nem tudtak felmérni a munkamennyiséget és ütemezni a munkafolyamatokat, másrész nem tudták felfogni, hogy milyen súlya van annak, hogy néhány magyar kifizette a repülőjegyét és szabadságot vett ki azért, hogy ezen a napon itt lehessen. A kongóiak java 70 km-t utaznak, ami persze kevesebb, de mivel fontos hivatalok betöltőiről van szó, így nekik minden percük be van osztva.

Végül is sikerült megcsinálnunk az összes hátralévő munkát. Azért a korrektség kedvéért el kell ismerni, hogy a munkások szép munkát végeztek. Természetesen van még pár csiszolni való az épületen, de az iskola a falunak gyöngyszeme és Nagamanzo büszkesége a környéken lévő falvakhoz képest.

A munkához kellett persze pár ember segítségként, hiszen mi összesen hatan voltunk. Fogtuk magunkat és körbejártuk a falut, hogy minden férfi jöjjön segíteni, de persze a férfiak java már elment hajnalban halászni. Ilyenkor szokták kihúzni a hálót, hogy összegyűjtsék az éjszakai zsákmányt. Találtunk pár asszonyt, akik főleg betegek, vagy várandósak voltak, rájuk nem testálhattuk a nehéz munkát. Szerencsére eltévedtük oda, ahol az asszonyok Istentiszteleten vettek részt. Elmondtam nekik a lényeget, és hogy mekkora szükség van a segítségükre, mert nemsokára keződik az ünnepség. Megígérték, hogy amint befejezik az Istentiszteletet, hamarosan csatlakoznak hozzánk (szerintük nem szabad félbe hagyni az Istentiszteletet). Közben gyűjtöttük össze a faluban lézengő fiatalokat és közben megérkeztek a gyerekek és az asszonyok az Istentiszteletről is. Nekiláttunk a munkának, de csak egy talicskánk volt. Elküldtem mindenkit, hogy hozzon vödröt, amivel szállíthatjuk a szemetet. Lassan mindenki, aki képes volt rá munkába állt, hogy asz ünnepség rendben elkezdődhessen. A gyerekek voltak a legszorgalmasabbak, ki-ki a méretéhez képes cipelte a homokot az udvarról és a szemetét pillanat alatt eltűnt. A felnőttek egy része tiszta szívből dolgozott, de persze volt olyan is, aki inkább csak panaszkodott. De volt néhány asszony, aki még terhesen is cipelte a vödröket, ők nem féltek a munkától. Ajándékba adtunk nekik alapítványos pólókat. Az általános tapasztalat az volt, hogy sokat nem is értették a felhajtást, azt sem, hogy mekkora jelentősége van egy iskolának, hiszen ők is úgy élték le az életüket, hogy sosem tanultak, sőt írni-olvasni sem tudnak.

Ebben a faluban is el kell kezdeni azt a társadalmi tudatformálási munkáját az Alapítványnak, hogy fontos, hogy a gyerekek iskolába járjanak, ezt tudatosítani kell egyes (a legtöbb) szülőben. A képzettség nélküli szülők jelentős része nem érti az iskoláztatás jelentőségét, ezért a gyermekei sem járnak iskolába. Ezt a munkát a ngamanzoi partnereink végzik. Ami leginkább szívderítő volt, hogy láttuk a gyerekek odaadását az új iskolájukért. Ezt látva tudtuk, hogy megérte az iskolaépítés, hiszen a gyerekek már most becsülik az intézményt. Sikerült eltüntetni a maradékokat az udvarról, a homokot elsimítani, megépíteni a tribünt, és közben a kőművesek is megérkeztek, akik felrakták a kimaradt ajtót. Minden szépen alakult az első pánik után. A molinók és reklámtáblák a helyükre kerültek, a magyar és a kongói zászlót kiűztünk a falra. Néhány mini zászlóból a gyerekek új divatot találtak maguknak pl. a lányok hajukra tűzték, a fiúk pedig az ing zsebükre. Volt akinek fordítva volt, de sebaj. Az örömünk egyre jobban fokozódik. A gyerek „ünneplőben” érkeznek már. Ők most már nem dolgozók, nem segítők, se nem halászok, hanem iskolások, akik élvezni fogják az emberek egyik legalapvetőbb jogát, az oktatást, méghozzá normális körülmények között. Az eddigi kínzó bambuszrudak helyett, amiken ültek, korszerű, az Oktatási Minisztérium által bevizsgált és elfogadott padokon fognak ülni.
Az első vendég a falu törzsfőnöke volt. Őt még a munkaruhámban fogadtam, rá kellett jönnöm, hogy nagyon sietni kell: öltözés, készülődés, hiszen mindjárt kezdődik a felavatás. Utána sorban érkeztek a vendégek: a környék polgármesterei, hivatalnok, elnökök, barátok, végül a fő díszvendég, az oktatási miniszter helyettese. Az ő beszédje után neki kell elvágni a szalagot és ő adja át a kulcsot az illetékeseknek. Hát sajnos kongói időszámítás szerint érkezett, persze mi is így vártuk, azaz tudtuk, hogy valamikor meg fog érkezni.

Várokozás közben, sem unatkoztunk. A moderátor és gyerekek örömteli énekei, a helyi együttes biztosította a hangulatot. Közben lehet ismerkedni vendégekkel a pálmafa ágaiból készült tribün alatt.

A miniszter helyettese megérkezett. Elkezdődik az esemény. Mindenki elmondta a beszédét egymás után. Ezek közül Béres Úr beszédét emelném ki, amelyet jó egy hónapon keresztül gyakorolt, mivel fél oldalnyi szöveget mondott el lingalául. (kongó hivatalos nyelve a francia, és közel 200 egyéb nyelvet beszélnek az országban, de van egy melyet mindenki: ez a lingala.) A végén nagy tapsot és dicséretet kapott. Engem is szólítottak, de az örömtől és boldogságtól nem tudtam semmit sem mondani, csak imát mormolni.

A beszédek után elvágtuk a szalagot, majd körbevezettük a vendégeket az iskolán, a felnőttek – a miniszterhelyettessel együtt – kipróbálták a padokat (ez igazi ritkaság Kongóban), majd persze a gyerekek is. Közös éneklések következtek. Örömteli dolog volt látni, hogy mindenki milyen boldog. Ugyanígy meg voltam hatva 2006-ban, amikor ez első iskolánkat adtuk át, és ma is meg vagyok hatva a gyerekek örömétől.

A programok után következett a fogadás, aminek külön érdekessége a magyar téliszalámis szendvicsek voltak. Ezt a búcsúzkodás követte. A csend beálltával mi is indultunk, az úton persze Karcsi végig az ölében utaztatta feleségét, de most nem úszta meg egy rövid egy órás úttal a dugók miatt.