2008. szeptember 22.

Másnap reggel megtörtént az adományok ünnepélyes átadása. A főorvos és a bizottság hálás volt az adományokért. Megkérték Béres Urat és engem, hogy látogassunk el a lepratelepre. Természetesen oda, ahol már nincsenek fertőző betegek.

,NINCSEN SENKIM,

A lepratelepen azok a betegek élnek, akik már nem leprások, hanem akiknek a leprás fertőzés felépülését követően újabb betegségekkel kell szembenézniük, min például a vakság, ízületi-érzékszervi problémák. Ezeket az utóbetegségeket is kezelni kell. Itt találkoztam azzal az emberrel, aki a fent leírt mondatot kijelentette: Nincs senkim!
Amikor beléptem a szobájába, szokatlan mozdulattal jelezte, hogy észrevette érkezésemet. Ezt a mozdulatot nehéz kifejezni szavakkal. De egy biztos, a látogatásunk váratlanul érte a bácsit, kissé zavarba jött, és ezzel a fura mozdulattal próbálta összeszedni magát, felkészülni a vendégek fogadására, méghozzá 1-2 másodperc alatt, hogy úgy tűnjön az egész, mintha igazán várt volna minket. Én csak azt tudom elképzelni, hogy ez az ember egy állandó várakozásban él. Vár, hogy valaki beköszönjön a szobájába, hogy valaki meglátogassa, vár, hogy legyen valakije, és hogy kapjon egy csepp szeretetet. Sőt! Azt merem mondani, hogy reménykedik felgyógyulásában. Tekintete oda fordul, ahonnan a hangokat hallja. Bár pontosabban, a tekinteténél a füle még nagyobb szerepet játszott. A szobáját ellepi a kosz, a bűz és a szemét; úgy tűnik nem segít neki senki.
Ahogy beljebb mentem a szobába, észrevettem, hogy a bácsi valójában vak.
-Jó napot kívánok uram!- mondta
-Jó napot!- válaszoltam. Közben elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon miért vakult meg. Úgy döntöttem, megkérdem tőle. Így indult el egy rövid interjú a bácsival, akinek nincs senkije a világon. Elmesélte, hogy nem vakon született. 1983-ban vakult meg, mert a lepra olyan szintig terjedt nála, hogy a látását is elvesztette. Bár a leprából meggyógyult, de jó néhány végtagját elvitte a betegség. Már több mint húsz éve lakik a korházban, illetve a telepen, amit valamikor angolok és svédek hoztak létre, és működtettek. Akkor még normális körülmények között.1991-ben ott hagyták a telepeket, azóta a helyzet egyre súlyosbodott. Ennek persze az is az oka, hogy az állam nem támogatja az intézményt. Az épület úgy nézett ki, mintha 30 éve nem nyúlt volna hozzá senki.
-Hogy telik a napja?- kérdezem a bácsit.
-Itt vagyok, ülök egész nap, igyekszem azt megcsinálni a szoba körül, amit tudok, de az nem sok, mivel vak vagyok.
-Vannak látogatói?- kérdem
-Nincs senkim! Több mint 20 éve itt vagyok, senki nem látogat, kivéve egy-két misszionárius beköszön, mint most ti.
Az orvosoktól háttér információként megtudtuk, hogy sokan, akik a lepra áldozataként eldugott falvakból érkeznek, erős családi és társadalmi kiközösítésben élnek. Sokan úgy vélik, hogy a lepra nem betegség, hanem átok, és aki elkapja, biztos valamilyen titokzatos gonoszságot követett el, hogy ez az átok rászállt. Van, hogy a beteg is elhiszi, és hosszú ideig abban a tévhitben él, hogy meg van átkozva, vagyis soha nem gyógyulhat meg. Minden végtagját megrágja a betegség, holott a lepra teljes mértékben gyógyítható, és fertőzésveszély már nincs.
Azt is megkérdeztem a bácsitól miből él, mit eszik. Elmondta, hogy az intézmény vezetője-akit nevezhetünk az őrangyalának is- minden nap hoz neki egy kis élelmet. Épp ma is hozott neki 3 darab maniokat (3 szem krumplit). A bácsi benyúlt az ágy alá, és elővette aznapi összes élelmét, a 3 nyers maniókát, amit majd meg kell főznie. Kiváncsi voltam, hogyan főz? Fantasztikus, becsületre méltó mutatvány volt, de ugyanakkor könnyfakasztó is. A bácsi felállt, kereste a botját, majd azzal tántorogva, másik kezében az értékes maniókaedénnyel vezetett minket a konyhaajtóig. A konyha afrikai mód szerint nem más, mint az udvaron lévő 3 tégla, vagy kődarab, amit egymás mellé leraknak háromszögformában. A rések közé pedig a tüzelő fát teszik, ami a magyarországi márkás tűzhelynek felel meg. Erre a háromszögletű tűzhelyre helyezte nagy precizitással aznapi menüjét, miután a kezével felmérte a lángok nagyságát. Ha a láng ki akar aludni, észreveszi, és leheletével finoman a pislákoló lángokra fúj, amíg újra fel nem lobban. Döbbenetes volt látni az egész műveletet. Búcsúzáskor odanyújtottam neki azt, ami a zsebemben volt, remélve, hogy legalább néhány napra lesz mivel kiegészítenie a három szem maniokát.
Ezek után tovább látogattuk a többi beteget is, míg el nem búcsúztunk a kimpesei korháztól.