2008. szeptember 19.

A nap további programja és talán szívszorító eseménye nem más, mint az új árvaházunk meglátogatása. Az árvaház ötlete tavaly született meg az alapítvány kuratóriumi tagjainak döntése alapján. Olyan árvaházat szerettünk volna, ahol az alapítvány alapelvei „jobb remény és élet biztosítása” alapján működne a rászorult árvák megsegítése érdekében. A jelenlegi árvaház felújítására egy kevésbé jó állapotú hazát béreltünk közvetlenül az College Othniel iskola mellett. Néhány edényt, műanyag székeket, szerényebb emeletes ágyakat valamint szivacsot vásároltunk, hogy a kicsik számára otthonossá tegyük az árvaházat. Az épületben nincs folyóvíz, a környéken állítólag csak este éjjel lehet gyűjteni vizet a csapból. Ennek az épületnek a rendbe tétele lesz az egyik mini projektünk, melyet az idei humanitárius turizmus bevételéből szeretnénk finanszírozni. Az árvaházba érkező gyermekek megdöbbentő körülmények között éltek korábban, néhány róluk szóló történetet szeretnék most elmesélni a támogatóinknak…

Sok gyermek hajléktalan, a napi élelmük bizonytalan. Szinte mindegyikük teljesen árva. Tíz kiskorú, tíz év alatti gyerek került elhelyezésre. A legkisebb és legfiatalabb egy Israel nevű aranyos kisfiú. Nagy a hasa, nem lehet megállapítani, hogy egészséges vagy férges, ez néhány nap elteltével kiderül, ugyanis orvosi vizsgálatra fogjuk őket vinni. Megérkezésünkkor a gyerekek örömmel fogadtak bennünket, ugyanakkor érződött rajtuk a megváltozott életkörülményeikből fakadó bizonytalanság. Itt a fehér ember is vendég. Az eltérő szociális körülményekből érkező hátrányos helyzetű gyermekek egymás számára is ismeretlenek. Sokan csak egyetlen koszos ruhafoszlányban jelentek meg az árvaházban. Összeszorult a szívünk és a torkunk a látvány miatt. Sírva fakadtunk mindannyian, amikor az egyik gondozó kollégánk elmesélte egy kisgyermek viszontagságos történetét. Az árvak közül sokan még fel sem fogták, miért vannak itt, de érezték, egyetlen nap alatt többet kaptak, mint eddigi életük során bármikor. Nem gyékényeken vagy egy textil rongy darabokon fekszenek a földön, hanem emeletes és szivacsokkal ellátott ágyakon. Az első napon háromszor kaptak étel, néhányan habzsolták az egészséges és a különlegesen finom ételeket, a bőség zavarában képtelenek voltak mértékletességet gyakorolni, nem tudván mikor kapnak legközelebb. Egyesek „túlették” magukat, ebből adódóan rosszul lettek, másnap has-, és gyomorfájásra panaszkodtak. Rá kellett szólni a gondozókra, hogy fokozott mennyiségben adjanak nekik ételt, míg a gyomruk hozzászokik.
Béres úr és családja örökbe fogadta az egyik kis árva lányt, Landut, arra kérte az ott dolgozókat, hogy hozassák oda a testvérét, így egy jobb esélyt adnak neki is a boldoguláshoz. Landu testvére már másnap megérkezett. Öröm volt látni, ahogy két testvér egy új és reményteli környezetben találkoznak ismét. Egymás nyakába borultak és mosolyogva örvendeztek annak, hogy ismét együtt lehetnek. Időközben próbáltunk barátkozni a gyerekekkel, kicsit közelebb hozni őket egymáshoz. Hosszú csendek törték meg a beszélgetéseinket, mert a gyerekek még gátlásosak voltak, szégyenlősek, vagy a szomorúság hangulatát idézték elő. Némelyikük arcán felvillantak azok az élmények, melyek eddigi életkörülményeiket és tragédiáiknak a történetét juttatták eszükbe, s mi jól tudjuk, ezek a hatások ebben az átmeneti időszakban nem múlnak el nyomtanul. Azon törtem a fejem, hogy miképpen lehetne áttörni azt az áthatolhatatlannak tűnő gátat és a csendet. Hogyan tudnánk felvidítani ezeket a szomorú lelkeket? Megjött az ihlet!!! Mondtam a gyereknek, ismerkedjünk egymással és játékosan, énekelve tanuljuk meg a másik nevét. Sőt, aki szépen elmondja a sajátját, az kap egy banánt. Aki másnak a nevét is el tudja mondani, azt megjutalmazzuk egy bónusz naranccsal. Természetesen nagyon egyszerű volt a tét, de ahhoz képes nagyszerű a jutalom. Szóval bejött a stratégia. „Halló hallózunk a telefonon „, amikor valaki bemutatkozik, és akkor is, ha telefonon szeretne beszélni egy általa kiválasztott kisgyermekkel. Utána további énekes játékok következtek, ami feldobta a gyerekek hangulatát. A végén már örömmel fényképezkedtünk, élvezettel pózoltak, ugrándoztak. Már nem voltunk a számukra teljesen idegenek. Kedden ismét meglátogattuk őket, új ruhákat hoztunk nekik és iskolaszereket a tanuláshoz, amit egy magyar támogatónk küldött. Egy-némelyik gyermek még nem töltötte be a nyolcadik életévét, és soha nem ült még iskolapadban. A fiúk kaptak egy gyönyörű bőrlabdát az általuk műanyag szatyrokból készült labda helyett. Nem tudnám megmondani ezek az árva gyerekek mikor érezték utoljára a vadonatúj ruha friss illatát. A címkéket is rajta hagytuk a ruhákon, pontosan azért, hogy mindenki tudja, ezeket a holmikat boltban vásároltuk, nem pedig egy turkálóból származnak. Említésre méltó, hogy a labdákat az RTL Klub riportere (Jász Zoli) adományozta, aki egyszer járt Kongóban, és azóta is sokszor gondol a kongói gyerekekre. Jász Zoli az OMV focilabda akció idején megkérte a taxis ismerőseit, gyűjtsenek akciós labdákat a kongói gyerekeknek. Egyszerű gesztusnak tűnik, de nagyszerű az árvák életében. Erről jutott eszembe a nevezetes Teréz anya egy mondata: „Nem tudunk nagy dolgokat tenni csak kis dolgokat nagy szeretettel.”