2008. szeptember 24.

Szeptember 24. szerda van. Négy órakor hajnalban indul a napunk. Irány a reptérre! Tegnap már sikerült a városban minden csomagot leellenőriztetnünk, hogy ne kelljen a reptéren szórakozni a becstelen, pénzéhes vámosokkal és belügyminisztérium embereivel, akik sokszor inkább csak azért problémáznak, hogy kapjanak egy kis csúszópénzt. A CAA légitársaság a belvárosi ellenőrzésen kívül egy újabb szolgáltatást javasolt az utazóinak: igénybe vehetik a különjáratú reptéri buszokat, melyek a belvárostól indulnak a repülőtérig. Nem kell minden utasnak külön szerveznie az útját, sőt, ebben az esetben pontos az indulás is, hiszen senkire sem várakozunk. Így is történt. A reptéren Baka parancsnok, a protekciónk várt bennünket. Segítségével itt flottul ment minden, főleg Béres úr és Zsolt tekintetében.
A gép megbízhatónak látszott. Sokak elmondása szerint ez az egyik legmegbízhatóbb belföldi légitársaság Kongóban. De mi teljesen akkor leszünk nyugodtak, ha felszállás után földet érünk biztonságban. Hála Istennek, kényelmesen és épségben érkeztünk Mbuji-Mayiba, a szülővárosomba.
Leszálláskor már lehetett gyönyörködni a szépen zöldellő, a gondosan lenyírt pázsitra hasonlító hegyekben és dombokban. Lenyűgöző, szemet gyönyörködtető és megnyugtató látvány tárult elénk. Minél lejjebb szálltunk, én annál izgatottabb lettem. Kíváncsi voltam arra, milyen lesz a város, melyet utoljára 26 éve láttam, méghozzá gyermekkoromban. Azon elmélkedtem, vajon felismerem-e magát a repteret, az utakat, a nevezetes helyeket, melyekről pillanatnyilag csak halvány fogalmam van. Próbáltam előidézni néhány gyermekkori képet a reptérről, a főtemplomról, az iskoláról és az óvodáról, ahová jártam. Majd az utcánkról is…
Néhány száz méter magasságban már megpillantottuk a repteret és a környezetében álló házakat. Nem egy város képe jelent meg előttünk, inkább nagyobb falunak nevezném. Agyagból készült, szalmatetővel épült kunyhók sorakoztak egymás után, a reptértől több mint 10m távolságban. Egy kis csalódást okozott a számomra, hiszen városról szoktak beszélni, amikor Mbuji-Mayirol van szó. Akkor és ott nem ez volt lényeg. Végre leszálltunk. A reptér aszfaltja bizonyos helyeken repedezett volt, ráférne egy felújítás. Kiszálltunk a gépből. Kellemes volt a levegő, tömegek várakoztak a gép körül. Mindenkinek megvolt a maga funkciója, hogy menyire hivatalos, azt nem tudom megmondani. A reptér egyszerű, csupán néhány szobás épületből áll. Ha hasonlítani kellene valamihez, utólag annyit tudnék mondani, az egész kinézete inkább sárkányrepülőgépek repterének felelhetne meg. Ennek ellenére minden nagyobb gépet befogad, mint a Boeing 747-es is, amivel utaztunk.
Minden belépési ügyet sikerült elintézni, mely a magyar társaimnak 60 dollárjába került fejenként. A 60$ -mint utólagosan megtudtunk Richardtól- belépési díj a külföldieknek a gyémántok birodalmába. Feltételezik, hogy minden fehér ember, aki erre jár, kizárólag gyémánttal kapcsolatos üzleti szándékkal érkezhet.
Rengetegen vártunk csomagjainkra egy térdig érő 6 méteres pult előtt. A pult mögött egy ember állt, akinek a háta mögött egy nagy kocka alakú lyuk tátongott, ahonnan a csomagjainkat kézhez kaptuk. Mindenki akart segíteni, azt kérték, adjam előre a csomagok címkéit, így hamarabb idehozzák nekünk azokat. Nem tűntek megbízhatónak, nem engedtem a kérésnek.
Míg türelmetlenül várakoztunk, az utasok egyenként átlépték pultot és kimentek a kocka alakú lyukon a csomagok elé. Én is utánuk mentem. Itt lassan gyűlt a sok ember, többek között utasok, vámosok, hordárok, rendőrök egy nagy kamion előtt, amibe poggyászainkat pakolták. Itt küzdöttünk a csomagjainkért. Végre mindenünk megvolt. Visszamentem a lyukon keresztül, majd kiléptünk a reptérről a kétmilliós lélekszámot számláló megyeszékhelyként nyilvántartott városba Dr. Richard Hardi kíséretével, aki már izgatottan várt bennünket. A helybeliek a lubak nevű törzsben élik mindennapjaikat.

Amint letapostam a Mbuji-Mayi tűzvörös színű homokos földjét, hirtelen sok érzés keletkezett bennem. Olykor számomra is megmagyarázhatatlan. Az elmúlt órákban átélt eseményeket nehezen tudtam feldolgozni. Szükségem van kiegészítő magyarázatokra, hogy megértsem. A város mássága érdekfeszítő hangulatot kelt az emberben. Mindenre rácsodálkoztam, minden új információként hatott a tudatomra. Olyannak éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki a világra érkezése után néhány évvel sorozatosan felteszi a kérdéseit… Most értettem meg azokat a magyarokat, akik türelmetlenül mindenről mindent tudni akarnak és bombáznak engem a kérdéseikkel érthetetlenségüket kifejezve.
A vörös föld Mbuji-Mayiban olyan mérhetetlenül nagy boldogságot, örömet és szívmelengető hangulatot teremtett bennem, mintha jelezné nekem, valami közöm van hozzá. Megmerem kockáztatni, sok ember, aki Európából Afrika földjére lép, hasonló érzések részesé válhat: rabul ejti őket a látvány. Had idézzem a zulu kaffererek ember származásának eszméit, mely így szól, ha valaki hisz a teremtésben: ”Az Inkulukul az a Főisten, aki a vörös agyag földjéből formálta az embert, és mindent, ami őt körülveszi” Talán erről az afrikai vörös földről lenne szó? Persze itt elfogultságból fakadó, bizonyítékkal alá nem támasztott gondolatokról beszélünk, ahogyan azt is annak találom, amit egyszer hallottam egy magyartól. Szerinte Jézus is magyar volt.
A nyomorúság képe tárult elénk: befejezetlen házak, kátyús utak mindenütt, a kunyhók a város kellős középén álltak, a falvakból érkező rengeteg kerékpáros több mázsa áruval volt felpakolva. A víz hiányának jeli is észlelhetőek, az asszonyok a fejükön kannákkal, a gyerekek kezükben edényekkel gyalogoltak a vízért. Áram nincs. Minden nagy üzlet előtt hatalmas aggregátor állt. Másnap benzint akartunk venni, reggel nagyon sokat kellett várnunk arra, hogy végre elindítsák az aggregátort. A tisztaságról annyit, Kinshasahoz képest piros pontot kapott, mert nem volt sok szemét az utcán. Mindezt úgy képzelje el a kedves olvasó, hogy egy olyan városról van itt szó, amely világ egyik legnagyobb gyémánttermelője lehetne.

Dr. Richard útközben információkkal látott el bennünket. A közössége által bérelt házában kaptunk szállást. A szállásunk mellett Richinek a rendelője működik, amely egy viszonylag jól felszerelt szemészeti klinika. Mbuji-Mayiban, valamint az egész kassai megyében ez a legkorszerűbb műszerekkel ellátott gyógyintézet, ahol operációkat hajtanak végre. A kabindai kórház szemészeti osztályán szintén Richi a főorvos. Említésre méltó a másik kongói szemész is, aki szintén operál, de állítólag mostanában nincs csúcsformában. Mbuji-Mayi 2 milliós lakosságának el kell döntenie, a két orvos közül melyikre essen a választása. A fent említett információból arra lehet következtetni, mennyi munkája lehet dr. Richardnak. Hozzá kell tennem, hogy a szemészetet nem magán business-ként, hanem emberek megsegítése céljából hozták létre. Megkímélik a betegeket attól, hogy ne utazzanak a 150 km távolágban lévő kabindai kórházba. Fizetség fejében csak akkora összegű pénzt kérnek a betegektől, hogy fenn tudják tartani az intézményt.
Richi erre nagyon ismert orvos. Mindenki tiszteli őt. Köszöntik a fiatalok, az idősek, a gyerekek. Öröm volt látni, ahogy a gyermekek lelkesednek érte.
Kipakoltunk és elfoglaltuk a helyünket. A bérelt lakás belülről normális állapotban volt, a folyóvizet és az áramot nélkülöznünk kellett. Richi esővizet gyűjt a WC-re és a takarításra, ivóvíznek palackozott vizet vettünk egy boltban.
Volt egy szabad délutánunk, ezért kitaláltunk két programot. A várost szerettük volna megtekinteni, dr. Richard pedig egy autentikus luba étterembe invitált bennünket.