2008. szeptember 25.

városnézésben az volt a koncepció, hogy megkeressük és meglátogatjuk az általam ismert helyeket. Remek ötlet volt. Néhány körbe járás után meg is találtuk az óvodát és az általános iskolát, ahová jártam. A neve már megváltozott, így csak az idősödő emberek tudták megmondani hol találjuk meg pontosan. Az óvoda és az általános iskola átköltözött egy másik épületbe, ez az építmény jelenleg gimnáziumként funkcionál. Továbbra is kísért engem a kettős érzés, egyrészt az örömteli boldogság és a gyökereim felfedezésének a vágya, másrészt az a szomorú érzés, hogy látom a környezet villámgyors leépülését és semmi fejlesztést, felújítást nem tapasztaltam. Az óvodám és az osztályom durva módon leamortizálódott, koszosak, repedezettek voltak a falak, lyukasak a plafonok…inkább nem sorolnám tovább.
Néhány vezetővel beszéltem, akik örültek nekem, miután bemutatkoztam és elmondtam, hogy ennek az iskolának a „gyümölcse” vagyok. Sőt, jelenleg a kongói rászorult gyerekek oktatásáért fáradozom. Ők finoman jelezték nekem, ha tehetek értük valamit, ne habozzak, mert nagy itt a szükség. Majd meglátjuk! - feleltem. Ezt követően meglátogattuk a szüleim által téglából épített házunkat. Itt töltöttem életem első hat évét. Olyan érzés volt újra látni az egykori otthonomat, mint amikor felnőtt korodban megmutatják neked a gyermekágyadat. A házunkban már más emberek laknak, édesapám eladta. Felismert engem a szomszédasszony, nagyon hasonlítok az apámra. A gyermekét Kadynak hívták, ő volt a legelső barátom gyermekkoromban. Két évre rá, ahogy mi Kinshasaba költöztünk, elhunyt. Ismét nagy szomorúság töltötte el a szívemet. Kady volt az a barát, akinek életemben először írtam levelet, amikor még csak másodikos voltam. Utólag visszaemlékszem, mindig kérdeztem az édesapjától, miért nem válaszol a levemre, de akkor egyértelmű választ nem kaptam. Mindig csak szóbeli üdvözlet jött a barátomtól. Ez azt jelenti, a szülei és az apám nem akarták, hogy tudjak a legjobb barátom sorsáról. Gyerekként rövid időn belül újabb barátságot kötettem Kinshasában, így elkopott a jó barátom iránti ragaszkodásom, megfeledkeztem róla évekig.
Innen elmentünk a nevezetes luba étterembe, ahol választékos fogások közül válogathattunk, egzotikus finomságokat kóstolhattunk a hernyóktól kezdve mindenféle zöldségen keresztül a vadhúsig. Itt minden este nagymenők, külföldi vendégmunkások, üzletemberek gyűlnek össze, hogy ezeket a csemegéket megkóstolják.
Innen eleveztünk Richi háza felé, ahol csak két óra hosszáig kaptunk áramot az aggregátortól. Kihasználtuk az alkalmat lefekvés előtt a holnapi kabindai útra, feltöltöttük a telefonokat és a kamerát. Két óra elteltével, kb. 8 óra környékén megszűnt az áramellátás, ami természetesen nem az alvás idejét jelzi. Ettől kezdve, ha bármit el akarsz intézni, csak zseblámpával vagy gyertyával teheted meg.
Másnap reggel, egy csütörtöki napon, csomagokkal felszerelkezve, gyógyszer-adományokkal összepakolva elindultunk a 10 órás kabindai útra. El sem tudtuk képzelni, hogy a 150 km hosszú úton miért kell ennyi időt töltenünk. Magyarországi településekhez viszonyítva olyan, mint a Budapesttől Szegedig megtett távolság. Dr. Richitől felvilágosítást kaptunk az útviszonyokról, az akadályokról valamint az esetleges kellemetlenségekről. Ilyenkor az imánk csak arról szól, hogy épségben és időben érjük oda.
Nekivágtunk. A négykerék-meghajtású Toyota Land Cruiser csordultig tele volt pakolva gyógyszerekkel és a személyes poggyászunkkal, épphogy mi elfértünk benne.
Innen kalandos utunk vette kezdetét. Olyan út, amelyben mindenféle meglepetés elképzelhető, sok jó élményt okozhat, de sok rosszat is tartogathat. Kiszámíthatatlan, mennyi időbe, mennyi pénzbe, mennyi energiába fog ez nekünk kerülni. Mindenesetre nem elérhetetlen. Abban bíztunk, hogy előbb vagy utóbb odaérünk. Dr.Richard szerint, ha esik az eső, szinte járhatatlanná válik az út. Bizonyos szakaszon csak egy kocsi fér el, ha ott lerobban egy másik kocsi is, akkor nem tudunk előre haladni egészen addig, amíg meg nem javítják. Kivéve, ha más utat választunk a mezőn át. Ha lerobbanunk, és alkatrész cserére lesz szükségünk, valakinek vissza kell mennie Mbuji-Mayiba, hogy megszerezze a meghibásodott alkatrészt. Ez idő alatt a csapat többi tagja ott marad.
Van egy úgynevezett negyven napos és nyolcvan napos útszakasz. Ez a két szakasz megpróbáltatások elé állítja az embert és a járművét is. Láttunk egy kamiont, több mint negyven napja rostokolt ezen a helyen. 2003-ban indult el, erre az útra ért, most 2008-ban vagyunk és csak az út felét tette meg, az kb. 70-80 km. Ezeken a negyven és nyolcvan napos szakaszokon túl kell jutnunk, akkor lehetünk teljesen megnyugodva.
Nem kell annyira megijedni, mondta Dr. Richard, egy gyémántkitermelő cég legyalulta az út tönkre ment részeit, az esős évszak még nem indult be igazán. Így számíthatunk arra, hogy időben oda érünk. Csak imádkozzunk, hogy ne essen az eső.

Az út nagy élmény volt a számunkra. Itt tárult fel előttünk az igazi mesebeli Afrika képe. A romantikus naplementék, a hegyek szépsége. Mindenütt amerre a szem ellát tombolnak a friss, zöld színű növények, beborítva a föld felszínét. A két pompásan zöldellő domboldalak közé beékelődik az a vörös színű föld, amelyen utunkat folytatjuk. Fantasztikus az a harmónia, mely elénk tárult és elkápráztatott bennünket. Az úton pedig egy strapabíró terepjáró. Olyan érzésem volt, mintha a Párizs-Dakar, vagy a Budapest-Bamako mezőnyében lennénk. Az élmény túlzottan nem izgatott bennünket, mindegy milyen az út, csak érjnük oda és segítsünk a rászorulóknak. A szalmatetős kunyhók elszórtan helyezkedtek el, kicsit olyan képet festettek, mint amikor egy nagyobb gombaültetvényen suhannánk át. Más országoktól eltérően ökrök, szamarak, tehenek helyett inkább emberek vitték a nagy terheket. A kukoricát, a pálmaolajt, a babot biciklik segítségével tolták síkságokon, dombokon, hegyeken, lejtőkön egyaránt. Csodálatos az a tömérdek mennyiségű erőfeszítés és energia, amit végrehajtottak utuk során. Olyanok voltak, mint a szorgalmas hangyák. Kíváncsi voltam arra, mi áll a vándorútjuk háttérben.
A Kongói Demokratikus Köztársaság bizony hatalmas ország. Kinshasától Mbuji-Mayin keresztül Kabindáig, csaknem mintegy 1400 km. Itt tapasztalható az országon belül tájak változatossága, velük együtt módosul a klíma, eltérőek az emberek, a nyelv, amelyet beszélnek és a kultúrájuk. A nyelvek sokszínűsége volt a legszembetűnőbb. Minél előrébb haladtunk, annál jobban érezhetővé vált, hogy itt már más nyelven szólalnak meg. A fehér szó volt a refancia, nem mindenhol álltunk meg, így az autó ablakain keresztül bekiabáló gyerektől bővítettük a „fehér” szó kifejezéssel szótárunkat. Minden változat egy új nyelvet jelentett. Kinshasában „mulende”-vel jelöltek a fehér embert lingala nyelven, Mbuji-Mayiban pedig „mutoka” tshiluba nyelven, Kabindában „muzungu”-t jelentett kiszonge nyelven.
Minden, számunkra érdekes látvány után megálltunk képeket készíteni, így lehetőségem nyílt arra, hogy interjút készítsek egy Kapapu nevű fiatalemberrel.
Kapapu elmondta, hogy Kabindából, mintegy 60 km távolból érkeztek a barátaival. Mindegyiknek saját biciklije van, felpakolva áruval. Céljuk, hogy eljussanak Mbuji-Mayiba. Az út egy hét és négy napot vesz igénybe. A biciklin más ember nem fér el, csak az áru. Úgy kell elképzelni, mint a kínai, régi fajta biciklikre ügyesen felpakolt 8 x 20 literes kannákat, pálmaolajjal telítődve. Azt tolják végig ezen a homokos földúton, sárban, kátyúkban. Ez az út összeköti Kongó nyugati és keleti részét, amely a magyar M3-as útvonal megfelelője csak a kongói viszonylatban. Olyan érzésem van, mintha 300 évet utaztunk volna vissza az időben. Kapapu elmondta, ebből a kemény munkából főszezonban kb. 40 dollárt fog keresni. Hogy ez mire elég szociális ellátás nélkül? Elképesztő. Kapapu szerint, amit keresnek nem más, mint a túlélésük bére. Nem ezzel foglalkozna a legszívesebben, de ha nem tenné, akkor éhen halna a család.

Útközben megtapasztaltuk a régiók eltérő problémáit. Nagy hasú, lesoványodott gyerekekkel találkoztunk, szakadt rongyokban és üres kongói tökedényeket láttunk. Megítélésem szerint, még az esti vacsorájuk is bizonytalan, de reményből és hitből próbálják fenntartani magukat a következő étkezési lehetőségig.
Többször megálltunk, pontosan négyszer, hogy átengedjük a velünk szemből jövő autót vagy kamiont, különben nem fogunk tovább haladni. Így akarva akaratlanul akadályt okozunk magunknak. A nagy kamionok a veszélyesebb szakaszokon előre küldik gyalog, a kaszniban árukkal megterhelt, embertelen körülmények között utazó utasokat, ha véletlenül felborul a kocsi, akkor kevesebb legyen a serült vagy a halálos áldozat. Az előre küldött gyalogló utasok jelzik nekünk, hogy ne haladjunk előre, hanem várjunk addig, míg elkerülhetjük egymást bonyodalom nélkül. Egyszer be is jött a nem kívánt kellemetlenség. Pont a szoros útszakaszon, egy teherautónak a tengelye „bedobta a törölközőt”. A jármű a keskeny út középben lefenekelt. Nincs előre haladás. Hála Istennek, a sofőrünk ügyesen elkerülte az akadályt. Átvágtunk falun keresztül, elhaladtunk a kunyhók mellett, mígnem újra a főúton kötöttünk ki. Húúú! Megkönnyebbültünk, azt hittem itt töltjük az éjszakákat.
Mbuji-Mayi települését elhagyva, 20 km zötykölődés után sem aszfalt sem beton utat nem lehetett látni. Megálltunk Tshilenge-ben. Itt egy lakcímet kerestünk, amely alapján megtalálhatjuk az egyik nagynénémet. Az Ő segítségével eljuthatok a rég nem látott, egyetlenegy életben maradt nagymamámhoz. Pontos címem nem volt, csak a nagynéném férjének a neve, a megtalálásukhoz azonban ez bőven elég. Először az utcán próbáltunk meg tudakozódni, nem játunk sikerrel. Utána a piacon kérdezősködtünk, itt már a második ember meg tudta mondani a pontos címet. A nagynéni nem volt otthon, mint utólag megtudtuk, kint járt a mezőn. Legalább a férjével találkoztunk, hála Istennek. Ö első ízben nem ismert fel bennünket, engem és a bátyámat, aki velem tartott a kutatásban is. Bemutatkoztunk, majd elmondtuk kik vagyunk és kinek a gyermekei. Nagy boldogság töltötte el, örömmel borult a nyakunkba, el sem hitte, hogy valaha újra velünk is találkozhat. Több mint 25 éve nem látott bennünket. Utoljára akkor, amikor 4 éves voltam és a nagynénémnél nyaraltunk. Ö néhány információt adott nagyiról, aki Bakwa Mulumbában lakik, az a klánunk, a családunk eredeti faluja, kb. 120 kilométer távol van Mbuji-Mayitól. Innen származnak az őseink. Sajnos nem esik útba Kabinda felé. Megoldásként felajánlottam, hogy előre kifizetem mindkettőnk úti költségét, a bátyámét és az enyémet is, így visszafelé jövet meglátogathatjuk a nagymamámat. Azt éreztem, jó nyomon vagyunk.
Tovább folytatjuk az utunkat Kabinda felé.

Ahogy közeledtünk Kabinda felé, már látszódnak a határon álló kunyhók a hegy tetején. Izgalmunk még jobban fokozódott. Végre beértünk a faluba. Egyetlen egy téglából épült házat nem láttunk, míg meg nem érkeztünk a kórházba, Dr. Richard orvos keresztény közösségi házába. A Nyolc Boldogság Közösségnek nevezik magukat, ahol elkötelezett női és férfi szerzetesek élnek. Ők itt dolgoznak a kabindai kórházban, mindegyiknek van funkciója. Különböző nemzetiségűek (németek, franciák, elefántcsont-partiak, kongóiak és magyarok) fogadtak bennünket, virágokkal és egy nagy pálmafát lengetve. Igazán meleg fogadtatás volt. Látszik, hogy vártak ránk. Miután lepakoltunk és a szobáinkat elfoglaltuk, vacsorára invitáltak bennünket. Étkezés előtt egy szeretetteljes, örömteli, ünnepi alkalomhoz illő zenés előadásban részesítettek minket. Ezt követően bemutatkoztunk, és jobban megismerkedtünk egymással. Később nyugovóra tértünk a szalmatetős kis puritán, de összkomfortos szobáinkban. A nyolc órás fáradtságos út után édes volt a pihenés. Szúnyog nem volt, meleg sem volt, így szép almaink voltak.