2009. június 09.

Greuze Kabamba barátom elvitt motorjával a Mugunga menekülttáborba, amely a Nyirangongo vulkánnal szemben épült. Több mint 12000 menekült él itt. Közülük a pigmeusok, akik külön tábort hoztak létre, mert – ahogy a bantuk mondják – kevésbé civilizáltak. Valójában inkább zárkózottak és nem szociálizalódnak más népekkel, ezért is élnek mind a mai napig őserdőben. A pigmeusok, a természetben élő törpe emberek, akik menekülni kényszerültek a lázadók elől.
A menekülttábor látványa félelmetes. Az első benyomás szinte leírhatatlan, szavakban nem kifejezhető. Az ember megdöbbenve szemléli a tengernyi lepukkant 4 négyzetméteres, szakadozott, ponyvás kunyhókat. A gyerekek, aszonyok és férfiak egymás hegyén-hátán nyüzsögnek, mint a hangyák. Vannak, akik beletörődtek sorsukba, vannak, akik az életért és a fennmaradásért küzdenek és vannak, akik feltalálják magukat a táborban. Szinte mindenki koszos, szakadt, rongyruhában jár. Higénia alig van. Maga a tábor olyan, mint egy természeti katasztrófával sújtotta terület. Talán nincs is szükség az összehasonlításra, hisz így is van. 2002-ben kitört a Nyirangongo vulkán és a kiömlő láva elöntötte a területet, ami azóta nagyon eldeformálódott. Sima és puha talaj alig van.
A táborban pontosan kimérnek mindent. A menekültek havonta és fejenként 6 kiló lisztet, 2 kiló rizst, 1 kiló babot és fél liter olajat kapnak a PAM szervezettől. Ez az, ami kiszámítható. Elmondások szerint általában ezek az adagok maximum két hétre elegendőek, ezután mindenki találja fel magát. A táborban megjelentek a kereskedők, akik elveszik jóval áron alul a kiosztott élelmiszert, majd eladják Gomaban. Ezután Cesreben és Gomaban megvásarolják a hiányzó cikkeket, majd eladják a táborban. A menekültek a megkapott havi adagot kénytelenek pénzzé tenni, hogy tüzelőfát, zöldséget vagy gyümölcsöt tudjanak vásárolni, amiket a segélyszervezetek nem adnak. Az első látogatásom a táborban azt a célt szolgálta, hogy miként tudjuk szétosztani majd a megérkező adományokat. Engem tovabbá az is érdekelt vajon hogy kerültek ezek az emberek ide? Milyen körülmények között? Hogyan élik meg az egész helyzetet? A tábor vezetőjével tárgyaltunk, hogy adjon a táborról egy átfogó képet. Közben azon gondolkodtam, hogy érdemesebb lenne talán az egyes emberek személyes történetét is meghallgatni, mert a tömeg történetéből globálisan próbáljuk végig gondolni a helyzetet, és így sokszor nem jutunk el a szémélyes következtetésig. Sőt, magunk sem tudjuk áttélni azt. Olykor az együttérzésünk is felületes, így a további segítségnyújtásunk is az lehet. Sőt, megmaradunk a sajnálkozás szintjén, és nem jutunk el a tettek mezejére. Ezért ha egy személyre koncentrálunk, és személyes történetét elemezzük, mélyen gondolkodóba eshetünk. Ezért úgy döntöttem, hogy néhány személlyel interjút készítek, és a személyek kiválasztását a tábor vezetőjére bízom.
Sötétedik, lassan indulni kell vissza a szálláshelyünkre. Visszaérve kiderült, hogy nincs áram a szállásunkon és a víz sem folyik. A menekülttábor látogatása után azonban ez nem tűnt tragédiának és jobban értékeljük helyzetünket. Holnap innen folytatjuk.