2009. június 11.

Délelőtt kevésbé voltam aktív. Ma az afrikai ritmus szerint mentek a dolgok. Két személyt látogattunk meg, közülük az egyik a szállítmányozó cég igazgatója. Bár nem találtuk őt, de legalabb jó hírt kaptunk: a konténerünk már úton van.
Délben Kofa doktor úr finom ebéddel várt. Jól esett kicsit fufut enni. Ezt követően elindultunk a menekülttáborba. Engedjék meg, hogy megmagyarázzam, miért nem nevezhetjük szakszerűen a tábort igazából ún. menekülttábornak. A menekülttábor kifejezést csak abban az esetben használják, amikor egy nép egy másik országban keres menedéket. Az így kialakuló táborok az igazi menekülttáborok. Viszont, ha egy nép valami oknál fogva a saját hazáján belül menekülni kényszerül, akkor még nem menekült és így az embereket befogadó helyeket, illetve táborokat sem hívhatjuk menekülttábornak. Ők az „IDPs” (fonetikusan az aidipiz) internal displaced peoples, azaz magyarul ők az országon belül elköltöztött emberek.
Visszatérve a lényegre. Ma két személlyel sikerült interjút készíteni. Mindketten „vezetők” voltak, a különség csak az volt, hogy az egyik 28 éves, háromgyermekes anya, míg a másik egy 12 éves árva kislány, aki még 2 testvéréről gondoskodik. Mindenkét személy története megdöbbentő és élethűen visszaadják az 5 és fél millió hallottat kívánó háború minden borzalmát és annak következményeit. A II. Világháború óta ez a legtragikusabb haború, amely ennyi halált követelt. Ennek ellenére a világ, a nemzetek, valamint a média hallgat és néma csöndben szemlélődnek.
Giziri özvegy menekülési története: Csöbörből vödörbe!
A Giziri özvegyasszony élete szépen indult, mint a mesékben. Szeretetben élt férjével, volt egy kis földjük, házuk és jószáguk a falujukban. A férje megkereste a család mindennapi betevőjét. A gyerekek iskolába jártak, addig amíg a lázadók el nem foglalták a falut. Szinte minden családot kifosztottak, az asszonyokat megerőszakolták, a férfiakat pedig hadba vitték. Giziri a férjével és a gyerekeivel megszöktek, de nem jutottak messzire. Útközben lázadó bandával találkoztak, akik ugyan nem bántották a családtagokat, de a férjet arra kérték, hogy csatlakozzon a lázadókhoz. Erre azonban nem volt hajlandó, így a saját gyeremekei és a felesége szeme láttára lelőtték. A család valami csoda folytán elmenekült. Az esemény mély nyomot és traumát hagyott a gyerekek és az asszony életében. A 6 éves fiú emlékében is elevenen él a nap és elmondja: „Ha nagy leszek és hatalmas és találkozom az apám gyilkosával, én is megölöm”. 8o km gyaloglás után katolikus apácák fogadták be őket, akik rövid ideig gondoskodtak róluk, ezután mind a menekülttáborba kerültek. Itt az élet további késerűséget hozott. Az ún. Menkülttábor Giziri számára inkább a poklot jelentette, amikor egy este az egyik tábori rendőr az alkalmat kihasználva megerőszakolta a táboron belül. A tettes, az ún. kongói igazságszolgáltatás jegyében egy darabig börtönben ült, de kevés csúszópénzért cserébe kiszabadult és szabadon jár. Az asszony azóta is sokféle lelki és fizikai betegségben szenved, amelyeket megnevezni nem akart, hisz szerinte ez titok az orvosa, a jóisten és maga között. Az eset után született egy kislány, akit a rendőr nem akar elismerni. Giziri pedig folyamatos lelkiismereti-furdalást érez, amikor a 6 éves kisfia azt kérdezi, hogy ki az apja a kistestvérének, mert amikor ide jöttek még nem volt velük.
Mit jelent számára nőnek lenni kérdeztem? Giziri elérzékenyülve, fejét lehajtva válaszolt: nem is tudom, hogy nőnek nevezhetem-e egyáltalán magam mindezek után. Mindenki lenéz, már nincs női méltóságom… Az interjú részletei hamarosan külön beszámolóban jelentetem meg.