2009. június 29.

Hétfőn folytatódott a ruhaosztás. Az eddigi tapasztalatokhoz képes itt minden másképp alakult.
A pigmeusok az a törpe népcsoport, akik a kongói elszigetelten, a kialakított szokásaink szerint az esőerdőben élnek, a civilizációval csak kivételes esetekben érintkeznek. A helyiek szerint nem tartoznak a közép-afrikai bantu népcsoporthoz (bantu jelentése: ember), ezért ők lenézik a pigmeusokat. Kongóban a pigmeusok képviselik a kisebbséget.
A menekült táborokban is elkülönítetten élnek, ezért ők az utolsók minden esetben az ellátások tekintetében. Életkörülményeik rendezetlenek, gyermekeik tanulatlanok, a felnőttek is analfabéták. Nagyon nehezen alkalmazkodnak a bantu nép szokásaihoz. Menedék kunyhóikat mások telkein építik fel. A kunyhóknak a legtöbb esetben tetejük sincs, így az esős évszakban folyamatosan áznak. A pigmeusok a hétköznapi életben nem igényelik a ruhákat, mivel az esőerdőben nincs szükségük rá. A félmeztelen viselet a legalkalmasabb a vadászatra. A táborban viszont más körülmények vannak. Mindezt figyelembe véve úgy döntöttünk, hogy felkaroljuk őket és a felnőtt ruhaadományokat köztük osztjuk szét.
Ugyan a rászorulók közül is a legrászorultabbak, de a munkánk nem volt egyszerű, nehéz volt velük az együttműködés. A több mint fél napot igénylő munka alatt szó szerint majdnem elvéreztünk. A pigmeusokat nem nagyon lehet irányítani, rendre utasítani, akár csak sorba állítani. Hiszik vagy sem kénytelenek voltunk korbácsot használni a rend fenntartása érdekében. Folyamatosan újabbnál újabb stratégiákat találtunk ki, hogy az osztás ne fulladjon kudarcba. Sok bajlódás után a korbács sokat segített, mert már nem győztük kiabálni: „Mustari, mustari!!!” , azaz „Mindenki sorba álljon!”. Természetesen a korbácsot csak félelemkeltés céljából használtuk, de a pigmeusok képviselője (aki szintén pigmeus) nem szórakozott, komolyan ütötte a sorból ki-kiszökőket, előre furakodókat. Végül sikerrel osztottuk ki a ruhákat, úgy hogy mindenkinek jutott valami, bár a végére egyszerűsítettük a dolgokat. Először a férfiak kaptak ruhát, mert érdekes módon ők nagyon kevesen voltak, csupán háromszázan. Velük gyorsan végeztünk. De rengeteg nő volt. Csak az láttuk, hogy folyamatosan érkeznek. A munkatársaink már a kamionból kezdték bontogatni a kartondobozokat és válogatni a gyermek, férfi és női ruhákat, de a helyszíni válogatás nem volt sokáig tartható. Más módszert kellett kitalálni, hogy gyorsabban haladjunk. Változtattunk a stratégián. Minden sorban álló kapott egy-egy csomagot, amiből markolhatott, vagy a kezébe kapott. Nem volt ugyan lehetőségük, hogy válogassanak és méret és nem szerint vigyék el a ruhákat. Kértük őket, hogy ha nem megfelelő ruhát kaptak, akkor cseréljenek egymás között.
A hálás pigmeusoktól kora délután búcsúztunk. Ezekkel a szavakkal bocsátottak el minket: „Az ilyen gondos adomány nagyon ritka. Minden szépen van válogatva és tiszta. Nagyon jó ruhákat kaptunk”.
Visszafelé megálltunk az iskolában, ahol a tanároknak is adtunk ruhákat, kik szintén háború elől menekültek, és a gyermekeket ingyen, saját elhatározásból oktatják. A szakácsnőnek megmutattuk, hogyan kell készíteni az általunk hozott élelmiszerből az ebédet a diákoknak, ha elmegyünk, akkor is biztos kezekbe tudhassuk a gyerekek menüjét.

Holnap folytatjuk a további adományosztást, még pedig az egészségügyi csomagokkal.