2009. szeptember 01.

27-én este indultunk. Már 3 napja csak pakoltunk és France az utolsó pillanatig igyekezett minél több adományt besűríteni a papírdobozainkba, hogy kihasználjuk a repülőjegy által adott plusz súlyt. Ennek az lett az eredménye, hogy kicsit későn érkeztünk a repülőtérre. Ami nem lett volna baj, ha minden rendben van. De szokás szerint megint találtak valamit, méghozzá egy olyan dolgot, amit ezúttal nem tudtunk "kidumálni": új csomagolási rendszert léptettek érvénybe az afrikai járatoknál, az ún. piece concept-et, ami azt jelenti, hogy fejenként max. 2 db 23 kg súlyú "egységcsomagot" lehet feladni. Nem az összsúly számít tehát, mint ahogy mi készültünk, hanem a darabszám és a csomagonkénti súly is. Mi nem így készültünk, és sehogy se tudunk megoldást találni ott helyben. Végül is lemaradtunk a járatról, ami így utólag nem is volt baj, mert még nyertünk egy napot, hogy az itthoni dolgokat még jobban el tudjuk rendezni az utazás előtt. Tudtuk, hogy Isten velünk van. és ezt bizonyította az is, hogy azonnal találtak nekünk helyet a másnapi brüsszeli járatra, és a hozzá kapcsolódó kongóira is, sőt még France bónuszjegyét is sikerült egy nap alatt engedélyeztetni Brüsszelben, ami pedig elég komplikált volt eddig. Végül is megnyugodva mentünk haza.
Másnap szépen átcsomagoltuk az összes csomagot, hogy 23 kg-onként legyenek elosztva, összesen 9 ilyet vihettünk minden plusz kedvezménnyel együtt, és időben elindultunk a reptérre. Minden simán ment. Az is jó volt, hogy a családtól is így jobban el tudtunk köszönni, mert kaptunk még egy napot. A repülőút probléma mentes volt, Brüsszelben a reptéren kellett töltenünk az éjszakát, mert a kongói csatlakozás csak másnap délelőtt volt. Most már tapasztaltként a játszóház szivacsain aludtunk, ami kényelmes volt, és Olivér is jókat tudott játszani reggel, mikor felkeltünk. A reggelink a Brussels Airlines "business lounge"-ában várt ránk, ami az utolsó európai színvonalú pihenőhely volt számunkra. Utána indultunk a kongói géphez, ahonnan már csak
Kinshasában szálltunk ki. Olivér szépen elvolt végig, aludt evett, és kb. 5 órát játszott, mire odaértünk. Felszálláskor mindig szerette volna nézni a fákat, ahogy emelkedünk. Ez néha össze is jött, de sajnos még elég kicsi, hogy felérje az ablakot és a szabályok szerint az ölembe nem vehettem már, hanem a külön ülésében kellett ülnie.
Kinshasában a reptéren már busz várta az utasokat, és úgy vittek minket az épülethez. Ezt leszámítva minden a régi volt: a nyüzsgő forgatag, a különböző "prédára éhes" hivatalnokok és rendőrök, egyenruhások között. Ezúttal is Commandant Baka segített nekünk megkapni a csomagjainkat, amit aztán az alapítvány kisbuszába pakoltak. Elénk jött Sampard a eleségével, Mamy-val, Mama Gisele - France nővére - és Papa Simon Pierre, az Alapítvány kinti vezetője. Első éjszakánk egy forgalmas főút melletti (Av. Kasavubu) kis szállodában volt, mivel valamit sikerült megint "kavarni" a szállásfoglalással, de nem baj. Rögtön az elején megkaptam (Angelika) a jó kis afrikai "kultúr sokk"-ot (aki esetleg nem tudja elképzelni annak leírom: állandó ordibálás az utcáról, kocsi zajok, dübörgés és dudálás,
kipufogógáz, mocsok, WC ülőke nélküli lepukkant fürdőszoba, mocskos ablak, ami a szomszéd háztetőkre néz, lehasznált és szintén mocskos ülőgarnitúra a "szalonban", és szúnyogok), de már másnapra minden ok volt. Egyrészt kicsit megszoktuk ezt a vad közeget, másrészt el tudtunk menni a rendes szállásunkra, ami egy szép családi házban van, ahol ugyan népes társaság lakik, de mindenkit régről ismerünk, és a ház igazán jó környéken van, csendes, és az udvar is elég nagy ahhoz, hogy legyen levegő és Olivér is tudjon játszani. Első nap kipakoltunk, elrendeztük a szobánkat, délután pedig a családhoz mentünk látogatóba, egyrészt azért, hogy találkozzunk velük, de amúgy sem tudtunk volna máshol enni egyelőre, mert még a szállásunkon való főzés nem indult be, úgyhogy nekünk kellett az étel után mennünk. Oda jött az alapítvány kinti vezetője, akivel tartottunk egy kis helyzetfelmérő megbeszélést.
Másnap - az első hétfőn - bementünk az iskolába, és az árvaházba szétnézni. Találkoztunk mindenkivel, aki ott volt. Játszottunk a gyerekekkel. Angelika elkezdte felmérni a terepet - először a tavaly év végi eredményeket fogja feldolgozható formára hozni Toto-val az informatikusunkkal, hogy minél előbb továbbíthassuk Magyarországra a támogatóknak. Ezen kívül a beiratkozási folyamatra koncentrálunk, igyekszünk olyan minél egyszerűbb rendszert kitalálni, amivel nem lehet visszaélni, kiszűrhető a korrupció, és az adminisztrációra nem ró felesleges terheket. Délután megtartottuk a szállásunkon az első projekt team megbeszélést, és meghallgattuk az iskola szakmai munkájának javításán dolgozó "belső szakfelügyelő"-nket, M. Albini-t és átbeszéltük az iskola fejlesztési projektjének főbb szakaszait és az alapvető feladatokat, irányelveket. Ha még nem mondtuk volna a misszió teljes egészében az iskola működésének olyan irányú átszervezésére koncentrálódik, hogy az oktatási színvonal nőjön (diák eredmények, érettségi eredmények) és az alapítvány erkölcsi alapelvei az iskolai életben is érvényesüljenek, ezzel együtt a belső korrupció eltűnjön. Ehhez a célhoz sokféle szinten bele kell nyúlnunk az iskola működésébe, ami egyrészt egy izgalmas feladat, kihívás (Angelikának különösen, aki tanácsadóként iparvállalatok működését szervezte át 10 éven keresztül itthon) másrészt a jó és a rossz kilézett harca az iskolában, amiben sok-sok ellenállásra és akadályra számíthatunk.
Másnap kedden meglátogattuk az egyik lehetséges szponzor alapítványt, aki a vizesblokk további építését támogathatja, majd folytattuk a tényfeltáró folyamatelemzést az iskolában, délután pedig France bement a városba találkozni egy lehetséges új munkaerővel, egy görög szakemberrel.
Összességében eddig minden a terv szerint halad.