2009. szeptember 02.

Ma nem mentünk az iskolába, hanem egy intenzív szponzorkeresési napot tartottunk a belvárosban. Délelőtt az első utunk egy cybercafe-ba vezetett, ahol végre megírhattuk az első e-maileket otthonra. Mivel a laptopjainkat épp a légkondi alatti asztalnál használhattuk, egy idő után kezdtük magunkat az északi sarkon érezni, de nem számított ez sem - habzsoltuk az internetet, és a lehető legtöbb otthoni ügyet szerettük volna elintézni, és minél több mindenkit tájékoztatni az itteni dolgok alakulásáról.
Dél körül végeztünk, és úgy mentünk tovább a Finka Bank igazgatójához, aki egy Amerikábna élő magyar, és 8 hónapja vezeti a kinshasai bankhálózatot. Nem zárkózott el attól, hogy támogassa az alapítványunkat, cserébe egy kis reklámért. Úgyhogy az első lépésen sikeresen túljutottunk, most már rajtunk a sor, hogy benyújtsuk a "pályázatunkat" a projekt rövid leírásával. Ugyanerre az eredményre jutottunk nem sokkal később a cementgyár kereskedelmi igazgatójánál, akik korábban már támogattak minket az iskolaépítésnél. Reméljük, most is sikerrel járunk majd. Ezután telefonon értesítést kaptunk, hogy éppen most vannak a gyerekkórháznál az egyik kis árvával az árvaházunkból (Naomie), akinek a lábával van gond már egy hónapja, és nem igazán tudták az eddig kezelésekkel meggyógyítani ,úgyhogy újabb vizsgálatokra küldték. Naome egyszer egyik naptoól a másikra el kezdett sántikálni. A lábán már nehezen tudott állni. Érkezésünk óta nem nagyon került a szemünk elé, mert mindig bent volt, amikor többiek velünk beszélgettek vagy Olivérrel játszottak. Alapjába véve Naomie egészségileg eléggé gyenge a szociális munkásaink elmondása szerint. Miközben a többiek az árvaházba való bekerülésük óta látványos javuláson mentek keresztül mind egészségügyileg, mind szellemileg, addig Naomin ugyanez nem volt látható. Ezért most amúgy is indokolt, hogy komoly vizsgálatokon menjen keresztül, hogy kiderüljön az igazi baj. A 3 vizsgálat, amit elrendeltek viszont nekünk kb. 50 dollárba kerülne, ami itt egy ember fél havi fizetése. És ez még csak a kivizsgálás, nem is a kezelés. Odamentünk, és megpróbáltunk alkudni, de a főorvoshoz irányítottak. Őt később telefonon sikerült elérni, és kb. 15 dollárnyi kedvezményt sikerült is kapni tőle. Örültünk ennek a kedvezménynek, mivel itt minden kisporolt pénz aranyat ér. Sajnos itt Kongóban mivel az állam nem támogat semmit, a kórházaknak önfenntartónak kell lenni. Ennek az az eredménye, hogy a világ egyik legszegényebb országában az egészségügyi ellátásokért - a bérekhez viszonyítva - az egyik legmagasabb tarifát kell kifizetni. Talán erre mondják azt, hogy "a szegény embert még az ág is húzza". Szomorú a helyzet mindenesetre, de sajnos együtt kell vele élnünk.
A kórházi látogatás után természetesen hazavittük a beteg gyereket az árvaházba, és úgy mentünk haza - eléggé lestrapáltan. Olivér (2 éves kisfiunk) az egész napot végigcsinálta velünk, de azért mindene megvolt, amire szüksége volt menet közben. Míg mi interneteztünk, ő sétálgatott a sofőrünkkel, és egy jót aludt a végén, úgyhogy nem volt különösebben fáradt.