2009. szeptember 06.

Ma otthon voltunk, mostunk rendet raktunk, a házbeliekkel beszélgettünk. Mint már említettem egy olyan házban lakunk, ami elég népes. Konkrétan minden szobában egy család lakik. A nagymama, és 3 lánya, azoknak a 3 gyereke (1 éves, 4 éves, 15 éves), a fiának a kislánya (1 éves), a nagymama egyik unokaöccse és mi 3-an. A ház mögött pedig van egy másik épület, amiben még 3 család lakik, akik csak bérlők. Azok is ki be járnak a házban, ott is van egy kisgyerek, egy fiú. Szóval elég nagy a forgatag, esténként pedig éjjel 11-ig megy a beszélgetés a ház előtti teraszon, mert akkor jönnek a vendégek, többek között udvarlók is. Én már hozzászoktam, nem zavar egyáltalán, de egy "normál európai" 10 percig sem bírná. Hála Istennek Olivér is bírja, mert itt ez a természetes ill. ha álmos, akkor úgyis alszik, ha nincs csend. France-nak meg se kottyan, mert ő otthon van, sőt most könnyebb dolga van, mert nem kell annyira figyelni a csendre, mint otthon. Amúgy mindig lehet találni egy olyan helyet, ahová vissza lehet vonulni. Egyszerűen az a titka a dolognak, hogy fel kell venni az ő életritmusukat. Ha ez sikerül, akkor minden újra a helyére kerül, hiszen náluk is megvan az ideje mindennek: a takarításnak, a főzésnek, a mosásnak, a fürdésnek és a pihenésnek, hogy csak párat említsek a házi programok közül.
Reggel beavattak, hogy kell tüzet rakni a kinti főzőhelyen, ugyanis nem volt áram, és csak így tudtunk vizet melegíteni a reggelihez.
„Csak kiegészítésképpen, mert nem biztos, hogy a feleségem megírná ezt magáról. Nagyon aggódtam, és jó sokáig vívódtam magamban, amikor érlelődött az elhatározás bennem, hogy Kongóba kell költöznünk fél évre családommal. Nyilván egyértelmű, hogy nem magam miatt aggódtam, hanem azért hogy mennyire fogja kibírni, a feleségem és legfőképpen a Kis Olivérünk. Ő az, aki a legjobban ki van téve a veszélynek. A munka sem luxus irodában zajlik, sem a főváros elit negyedében, hanem a nyomor negyedben, igazi afrikai körülmények és igazi afrikaiak között, szóval a dolgok sűrűjében. De be kell vallanom, hogy az első naptól fogva, amikor bejelentettem a felességemnek a jó hírt, hogy Kongóba megyünk, onnantól fogva semmi visszahúzást, tartózkodást, ellenállást nem tapasztaltam. Sőt, inkább ellenkezőleg! Behangolódott, bátorított, és úgy rendezte a dolgait, hogy homlok egyenesen az új célnak megfeleljenek. Ebből éreztem, hogy Isten akarja, hogy ezen az úton haladjunk, ezért munkálkodik Angelika lelkében is. Ez a hozzáállás folytatódott Kongóban is. Azokban a dolgokban, amikről úgy gondoltam, hogy a felségemnek kellemetlenséget okoznak, mindig meglepetésszerűen az ellenkezőképpen alakultak. Pl.: A környéket, ahol bérelünk egy szobát, én mindig egy átmeneti állapotnak szántam, hogy majd később egy kicsit elvonultan, nyugisabb helyünk legyen. De Angelika szerint maradhatunk. A népes család és a zajos környék ellenére elfogadja ezt a helyet. A másik meglepetés, az, ahogy hagyja Olivért, hogy beilleszkedjen a kongói gyerekek társadalmába. A kisfiunk mégis csak fehérnek számit! A fehér egy státusz szimbólum. A fehérek nem igazán járnak a nyomornegyed környékén. Akik erre járnak, általában légkondis terepjáróban, teljesen felhúzott ablakkal jönnek. A gyereküknek semmi közük nincs a nyomornegyedhez. A kis Olivért nem kíméltük igazán a veszélytől. Amilyen eleven és nyitott, nem lehet visszatartani a szegény gyerekekkel való barátkozástól vagy a közös játéktól. Ugyanabban a homokban játszik, ugyanazzal a vízzel pocskol mint a többi gyerek akár az árvaházban, akár Bandalban anyukáméknál. Folyamatosan fohászkodom, hogy ne kapjon valami fertőzést. Angelikától természetes lett volna az aggodalmaskodás, az idegeskedés: „Kisfiam azt nem szabad! Kisfiam oda azt ne!” De nem ezt hallom! Inkább mindig azokat a pozitív dolgokat említi, amelyek előnyt jelentenek Olivér számára azzal, hogy más gyerekkel játszik. A kis árváink olyan aranyosan tudnak gondoskodni Oliverről! Vigyáznak rá, és egyszerűen Oliver órákig el van velük anélkül, hogy keresné az anyát. Ez segít, hogy Angelika közben nyugodtan dolgozzon az iskolában. Mindenesetre igyekszünk vigyázni az egészségünkre, főleg a kis Olivérre, hogy ne éljünk vissza az Isten gondviselésével.”