2009. szeptember 17.

Ma megint itthon ragadtam, bár ezúttal nem szántszándékkal. Mivel az összes kollégát, akivel dolgom lett volna a vezetőségből, odarendelték a szállásunkhoz, utána meg a városba mentek tárgyalni, így a reggeli rövid megbeszélésünk után nem volt érdemes már bemennem az iskolába.
(France- bocsánat, ha nem olyan magyaros ) Miközben reggeliztünk, szóltak, hogy a környéken van egy bérelhető lakás. Két szobás, nappali és egy konyha. Már kezdtünk aggódni, hogy mi lesz a lakásügyünkkel, mert a hónap végen el kell hagyni a mostani kis szobánkat. Oliver miatt aggódtunk, mert annyira összebarátkozott a többi gyerekekkel, hogy nagyon rossz lesz neki messzire elköltözni. Amúgy nagyon drágák a lakások itt, Kinshasaban. Főleg azon a környéken, ahol biztonság van. Még is óhajtottunk egy kis saját fészket, ahol lehet egy kis magán életünk. Tanácstalanságunkban az Istenre bíztuk az ügyet, mert úgy gondoltunk, hogy Ö tudja a legjobban hogy hol jó nekünk. A felajánlott lakás teljesen megfelelt. A tulaj - Mama Szabina korrektnek tűnt, és kedves. Az ár és a többi feltétel az tulajdonképpen nagyon barátságos. Miközben máshol horribilis összegeket kérnek, sőt 10 hónapra kérik a kauciót. Tehát ha 300USd/ hó kerül a lakás, akkor 3000USD kell fizetni kaucióként. Mama Szabina viszont csak 3 havi kauciót kért tőlünk. Azon a napon sokan pályáztak arra a lakásra, sőt több pénzt próbáltak ajánlani a Mama Sabinanak. De hála Istennek azt mondta, hogy csak nekünk adja ki a lakást. Csodálatos, ahogy segít az Isten. Nem kellett messzire elköltözni, így maradtunk ugyanabban az utcában. Így majdnem minden kívánságunk megvalósult. Egyelőre nagyon megelégedtünk a helyzettel. Este kiderült, hogy a pénztárosunk megbetegedett. A helyettesítést ad-hoc módon kellett megoldani, ami sikerült is, és legalább lehetővé tette, hogy helyre tegyük a különböző felelősségi köröket, és kitisztázzuk még jobban a beiratkozással kapcsolatos pénzügyi feladatokat és egyáltalán a pénzkezelési szabályokat. Ez itt Kongóban különösen kényes téma.