2010. február 05.

Szeretnék beszámolni az Árváinkkal a helyi Bonobó Parkban tett kalandos kirándulásunkról.
Amint azt valószínűleg sokan tudjátok, az emberszabású bonobó majom a világ legintelligensebb majomfaja, s genetikailag ez a faj az ember legközelebbi rokona.
A majom szelíd és kifejezetten „emberbarát” a csimpánzokhoz vagy a gorillákhoz képest. Sőt, a bonobók kongóban őshonosak mi több, már csak Kongóban élnek természetes környezetükben. Meglehet fogni, meg is lehet simogatni őket, persze bizonyos határok között . Ez a különleges rezervátum igen nagy érdeklődésre tart számot, s a park komoly tanulmányi és turisztikai célponttá vált. Így aztán úgy gondoltuk, itt az ideje, hogy megvalósítsuk ígéretünket, miszerint kirándulunk egyet a gyerekekkel, s kimozdítjuk őket az árvaház falai közül, s ezt a parkot találtuk a legideálisabb úticélnak.
A gyerekek nagy izgalommal várták a napot, alaposan megtisztálkodtak, szépen felöltöztek, s készen álltak a kirándulásra.
Vasárnap 12 órára már mi (France, Angi és Olivér) is elkészültünk, s készen álltunk az ekkora tervezett indulásra. Ahhoz, hogy mindenki elférjen, két kocsira volt szükségünk. Anaclet barátunknak kellett hoznia a másik, bérelt kocsit, de ahogy az Kongóban gyakran előfordul, Anaclet nem jelent meg a megbeszélt időpontban, és telefonon sem volt elérhető.
Mi tevők legyünk? Lefújjuk a kirándulást vagy várjuk tovább Anaclet-t, hátha véletlenül eszébe jut, hogy valamit megbeszéltünk? Vártuk, vártunk, nem is keveset, majd úgy döntöttünk, nem várhatunk tovább, s elhatároztuk, hogy megkísérlünk egy kis csodát tenni. A 7 személyes terepjárónkban kellett bezsúfolnunk 12 gyereket (Olivért is beleszámítva), plusz 3 felnőttet (Wellcome, Bing, Angelika), valamint engem, a sofőrt. Egymás hegyén-hátán, mindenféle furcsa, kitekert pozícióban próbáltuk bepréselni a gyereket, meg magunkat, s végül csodák csodájára mindenki elfért úgy, hogy a nagyok az ölükbe vették a kicsiket. Ez csak Kongóban lehetséges. Isaac, kis árva gyerekünk buzgón imádkozott, hogy ne találkozzunk a rendőrökkel, mert akkor aztán annyi nekünk. Az imája szerencsére meghallgattatott.

A Bonobó Parkot hivatalosan Lola ya Bonobo-nak hívják, ami azt jelenti: a Bonobók Paradicsoma. Fantasztikus helyen fekszik, a Lukaya folyó mellett, a Kimwenza erdő közepén. A majmok voltaképp a szabadban élnek, épp csak annyira vannak körbe kerítve, hogy ne tudjanak kimenni a parkból.
Miután beléptünk a Parkba, rögtön az első bonobó csoporthoz indultunk; a gyerek gyönyörködtek a majmok „műveltségében”, hihetetlenül emberszerű mozdulataiban. Ma szokatlan módon nem minden majom közeledett hozzánk, csak a legbátrabbak. A többségük azonban kifejezetten félelemre utaló
magatartást tanúsított irányunkba. Nem igazán értettük a dolgot, míg végül kiderítettünk, hogy a majmok fura viselkedése csupán annak köszönhető, hogy Wellcome barátunk, aki gitarista, elhozta magával a hangszerét. Szegény bonobók azt hitték, hogy a gitár egy fegyver. A bonobók nagyon félnek a fegyverektől, mivel Kongóban még mindig sokan esznek majomhúst.
A húst orvvadászok szokták „beszerezni”. A kinshasai Bobobó Parkban élő majomcsoportok olyan állatokból állnak, melyek sikerült elmenekülniük egy vadászat alkalmával, vagy nem halálosan sebesültek meg a lövésektől. Vannak köztük olyan majmok is, akik még kicsik voltak a vadászat alkalmával, s miután az anyjukat lelőtték a vadászok, a kicsinyeket élve befogták, s háziállatként tartották. A Bonobó Paradicsom munkatársai azon fáradoznak, hogy a fővárosba kerülő ilyen élő kis bonobó majmokat mind összegyűjtsék, és visszatelepítsék eredeti élőhelyükre, a visszatelepítés előtt pedig átmenetileg a Bonobó Paradicsomban laknak.
Igyekeztünk megértetni a majmokkal, hogy a gitár nem fegyver, hanem hangszer. Elkezdtünk énekelni, Wellcome barátunk egy kis szelíd dalt rögtönzött a helyszínen, gitárkísérettel, de ez sem hatott meggyőzően rájuk. Így aztán felhagytunk az erőfeszítésekkel, s folytattuk a kirándulást.
Szinte minden gyerek nagyon jól érezte magát, Olivér például banánt adogatott a majmoknak, de Israel, legkisebb árvánk, aki 5 éves, folyamatosan aggódott, félt a bonobóktól, sőt, még sírt is, mintha sejtett volna valamit… Végül Angelika felvette a karjába, így kicsit megnyugodott. Hát, megérzett ez a csöppség valamit…




A NAGY PÁNIK: BONOBÓ-TÁMADÁS

Míg mindenki el volt foglalva a többi bonobóval, az egyik majom észrevétlenül kiásta a kerítés egyik részét, felszedte azt, kibújt, és egyszer csak ott volt előttünk. Mindenki pánikba esett, a gyerekek jajongtak… Israel majd’ meghalt félelemben. Közben két további majom követte az első „bandavezért”. Kezdett elég komollyá válni a dolog. Próbáltam megőrizni az önuralmam, hiszen a bonobók általában szelídek, valószínű, hogy nem fognak megtámadni bennünket, ugyanakkor nem túl szerencsés, ha véletlenül a gyerekek felé indulnak,mert ők a nagy pánikban nem fogják megérteni hogy a majmok nem akarják őket bántani. Eszembe jutott továbbá az is, hogy bár én úgy gondolom, a majmok szelídek, mégiscsak vadállatok, tehát nem garantálható, hogy nem vadulnak meg hirtelen. Egyelőre úgy tűnt, hogy elmentek a csoportunktól, és élvezik a szabadságot . A többi kerítés mögött maradt majomhoz, és a másik, velük szemben lévő akolban ugrándozó állatokhoz képes ők voltak a menők. Ezt a bennmaradtak is érezték, s elkezdték hergelni és irritálni azokat a bonobókat, amelyek kint voltak. Mindannyian elkezdett sikítani, nagy, éles és félelmetes hangon, és vadul ugrándoztak, kifejezve nemtetszésüket, hogy a többiek kint vannak, az emberek területen, ők pedig igazságtalan módon benn maradtak. Akik kint voltak, szintén sikítottak, mint ha azt válaszolnák: „ugyan, gyerekek, mi vagyunk a legnagyobbak, maradjatok csak szépen csendben, mert míg ti majmok maradtatok, mi hirtelen egymillió évet léptünk előre az evolúciós fejlődésben hozzátok képes, hiszen a „sima bőrűek” terülten járkálunk.”
A „vita” egyre nagyobb hévvel zajlott a két csoport között. Időközben szóltam Bing-nek (az árvák gondozója), hogy menjen a recepcióhoz, szóljon az őröknek, hogy kiszabadult 3 majom. Addig mi körbe indultunk a gyerekkel. Szóltam Angelikának, hogy induljon a gyerekekkel és Olivérrel, addig én és Wellcome távol tartjuk a majmokat, hogy ne tudjanak a gyerekekhez közelébe jutni.
Attól tartottam, hogy mivel a terület eléggé dimbes-dombos és sok az árok, ezért rendkívül balesetveszélyes, így semmiképp nem akartam, hogy a gyerekek a nagy pánik közepette menekülni kezdjenek, hiszen akkor komolyabb baleset, törés, sérülés is történhetne... Szóval úgy tűnt, az egyetlen megoldás az, hogy minél nagy távolságot tartjuk a majmok és a gyerekek között, hogy a gyerekek fegyelmezetten és rendben tudjanak haladni. Miközben mi távoltartottunk a gyerekektől a majmokat, a kint lévő bonobók elveszítették az önuralmukat, és megvadultak. Elkezdetek támadni, egész olyan volt, mintha meg akarták volna mutatni a többieknek, hogy képesek szembe szállni a „sima bőrűekkel”. Az egyik majom nagy lendülettel elindult Wellcome felé, akinél ott volt a majmokat puskára emlékeztető gitár. Valószínűleg a majmok fejében valami olyasmi fordulhatott meg, hogy Wellcome most biztos lelövi őket a rendetlenkedésért, így aztán a számukra a legbiztosabb megoldásnak Wellcome és a gitár „likvidálása” tűnhetett. Nagy lendülettel nekiugrottak Wellcomenak, aki szerencsére ügyesen félrehajolt, bár inge egy darabját, és a gitárját hátrahagyta menekülés közben. Az egész esemény kezdett egyre komolyabbá válni, legalábbis én egyre jobban aggódtam további sorsunk miatt, mert még messze volt a kijárat. Felnéztem hátra a dombra, ahová a gyerekeket menekítettük, s csak azt láttam, hogy Angelika és Olivér, meg a gyerekek szépen ülnek a lépcsőn, és nagy nyugalommal szemlélik az eseményeket.
Olivér kifejezetten jól szórakozott, mintha színházban lenne, menekülés közben az anyja hátán kommentálta a történteket. Ő nyilván nem tudhatta, mekkora veszélyben van mindenki.
Végül jó nagy kerülővel, de eljutottunk a kocsinkhoz.
Bing, aki leszakadt tőlünk, mikor elment értesíteni a biztonságiakat, szintén találkozott a szökevény majmokkal, de vele szemben egyáltalán nem voltak agresszívek az állatok. Szerencsés ember, valószínűleg nem volt nála puskaszerű gitár.
A kocsinál már biztonságban éreztünk magunkat, ettünk, ittunk a nagy ijedtségre, majd hazaindultunk az árvaházhoz.
Másnap aztán már mindenki csak nevetett a történteken. Olivérben mély nyomokat hagyott a történet, napokig minden látogatónknak elmesélte a bonobó-parki kalandot, nagy vigyorgások közepette.