2010. április 28.

Megérkezés - Maputo

Aki a reptérbe első látásra nem szeret bele… annak mégegyszer le kell szállnia. Itt mintha a 70-es évek óta nem változott volna semmi: összesen egy, nem túl hosszú kifutópálya, téglalapalakú épület, alig nagyobb mint 70 négyzetméteres terminál, Ibolya eszpresszót idéző belső tér. Ferihegy 1 nézhetett ki hasonlóan bezárás után, felújítás előtt.

Baraca, chima, favela

Első nap az egyik helyi piacon ebédeltünk egy baracában. A baracára nehéz megfelelő magyar szót találni: ötöd-hatodosztályú Balaton-parti bódéétkezdékre emlékeztetnének, ha lennének ilyenek, de nem hiszem, hogy otthon az ÁNTSZ engedélyezné őket (bár a legtöbben még TV is van…) A baracák azonban a konyhaként használt helyiség kinézete ellenére teljesen biztonságosak, s itt enni teljesen mindennapinak számít. Persze azok számára, akik egyáltalán megengedhetik maguknak, hiszen a UNDP legfrissebb adatai szerint a mozambiki lakosság 74 százaléka él napi 2 dollárnál, 52 százaléka pedig napi 1 dollárnál kevesebből. Az elmúlt évek biztató gazdasági növekedési mutatói (évi 7-8 százalék) ellenére emberi fejlődési mutatói (Human Development Index) alapján Mozambik 177 ország közül még mindig a 172-ik legszegényebb.

Egy tipikus helyi étellel, a chimával kezdtünk, amely hasonló a polentához, s alapvetően köretként szolgálják fel. A chimát – mint sok minden mást – általában kézzel eszik, s mivel a baracákban általában nincs mosdó, ezért mindig hoznak vödröt, hogy az ember evés után kezet tudjon mosni. Amit mindig-mindenhol lehet kapni, az a sült csirkecomb – az Erős Pistával vetekedő – piri-pirivel. Egy kicsi, olcsóbb étteremben egy sült csirkecomb, chimával, kevés zöldséggel 100-125 meticais (kb. 620-750 forint), a baracákban átlagosan 50-60 meticais (320-360 forint). Itt a többi étel is (pl. kecske-, marha-, borjúhús vagy máj rizzsel, sült krumplival, káposztasalátával) is legfeljebb 60-80 meticais.

Ebéd után a piacon vettünk badiját, ami szintén helyi jellegzetesség, többféle létezik belőle, alapvetően krumpli és hagyma keveréke olajban kisütve, érdekes-erős fűszerezéssel. De létezik kókuszos ízű is…

Itt is, mint a fejlődő országbeli fővárosok többségében hatalmasak a kontrasztok. A gyarmati időszak nyomait őrző, még a 20-30-as években épült villákat jellegzetes szocreál emeletesházak váltják, közülük néhány még egészen jó állapotban van, vagy mivel időközben középületté avanzsált, felújították. Nem ritka azonban az sem, hogy egy épület a polgárháború vége (1992) óta még mindig ott áll romokban a fő sugárút kellős közepén.
A városból kifelé haladva az ember találkozik a dokumentum- és útifilmekből ismerős képpel: fából, bádogból összetákolt viskók egymás hegyén-hátán, víz, villany, wc, ablak és ajtó nélkül. Az „utakon” szemét, por, kerti bútorként szolgáló autóroncs, állott víz és mezítláb szaladgáló gyerekek. A belvárosban az utcák és utak többsége – valamilyen módon – ugyan burkolt, de legtöbbször tele kövekkel, méternyi hosszú kátyúkkal és földszakaszokkal. A járdákon szemét, gyümölcshéj, üvegdarabok, eldobott telefonkártyák. Az utcákat mindenhol árusok lepik el, akik nemcsak helyi faragott, kézműves tárgyakat árulnak, hanem ami éppen van, állva, ülve, fekve, ahogyan kényelmes, kesudiót, telefont, banánt, cipőt, élő csirkét. Feltöltőkártyát is lehet szerezni minden utcasarkon egy-egy lézengő kamasztól.

Catembe
2010. május 1.

Szombaton áthajóztunk a Maputóval szemben fekvő Catembére. Hajó alatt /aminek portugálul sokat sejtetően barquinho a neve/ tulajdonképpen egy kicsi, fapados, illegő-billegő hajócskát kell elképzelni, amire jó időben 46-an, rossz időben viszont csak 23-an szállhatnak fel. Úgy gondolom, ez már sejtetni enged valamit…
Catembén önmagában túl sok látnivaló nincs, a parton régi, jobb időket megélt halászhajók sorakoznak, a víz meleg, nem is igazán tiszta, viszont az öblön keresztül messze ellátni az óceánra… A part felső részén bódék sorakoznak, ahol asszonyok halat, rákot, csirkét sütnek. Kissé korgó gyomorral, az egyik helyen rendeltünk egy egész halat sült krumplival, zöldséggel hármunknak összesen 300 meticais-ért (6-7 euró). Mivel ígéret szerint, háromnegyed óra múlva lett (volna) kész, lesétáltunk a partra, majd – biztos, ami biztos –olyan egy és negyed óra múlva visszamentünk. A halat sütő asszony ekkor azt mondta, még olyan 25-30 perc kell, amíg elkészül. Mivel a bódé oldalán még kint lógott a hal, nem volt nehéz kitalálni, hogy még el sem kezdte. Úgyhogy visszamentünk a partra, s – biztos, ami még biztosabb – másfél óra múlva visszamentünk. Épp akkor készült el… Ahogyan a lassan közhellyé váló afrikai mondás: „Az európaiaknak órájuk van, nekünk időnk…”

Chapa és Costa de Sol
2010. május 2.

Vasárnap elmentünk a Maputótól északra, körülbelül félórányi chapa-útra fekvő Costa de Sol-ra.

Chapa = tömegközlekedés, hivatalos tömegközlekedés ugyanis nincsen. Többségük Toyota mikrobusz, öt százalékuk még egészen jó állapotban van, a többiről pedig csak annyit, hogy inkább nem (legalábbis az otthoni műszaki vizsgán biztosan nem csúsznának át). Megálló ott van, ahol az ember fel szeretne szállni, illetve ahol kiabál, ha épp le. De ha sok ember tömörül az út szélén, az is jó kiindulópont. Azért nem árt leinteni, mert a megállóban végül csak a negyedikre sikerült felverekednünk magunkat. Egy chapa-út (városon belül) mindig 5 meticais (30 forint!), egységesen, akármennyit és akármeddig utazik az ember. Fizetni mindig leszálláskor kell a tolóajtóban álló fiúnak, aki egyébként azt is koordinálja, menetközben, a chapán kívülről az ajtón félig kilógva, ki-hová-hogyan préselje be magát. Általában annyi ember utazik rajta, amennyi elfér, s annyi fér el, amennyi felfér. Eredetileg azt hiszem 13-16 személyesek, Costa de Sol-ra menet én lehettem kb. a 40-ik, de igazság szerint nem számoltam, mert még utánam is jöttek. A legtöbb chapában zene is szól, általában valamilyen 80-as évekbeli sláger, bár legutóbb épp valamilyen angolai:)

A nyomorgás mindenesetre megérte: széles homokpart, pálmafák alatt csirkét és halat sütögető-áruló asszonyok, a homokban ide-oda szaladgáló rákok… tenger és nyugalom.

Mozambikban a közlekedés egyébként még mindig baloldali.

HIV/AIDS, 47 év

A legutóbbi, 2009-es adatok szerint Mozambik mintegy 20 milliós lakosságának közel 14 %-a HIV-fertőzött – ebből 9,2 % 15 év alatti gyermek. Mindennap újabb 440-en fertőződnek meg.

A 14 % azt jelenti, minden 7-8. ember fertőzött. Ha belegondolunk, a saját családunkban, ha legalább egy testvérünk van, s mindkét szülőnk és négy nagyszülőnk él, egy ember biztosan HIV-fertőzött lenne…

A fertőzöttek tényleges száma azonban a 14 %-nál minden valószínűség szerint több, mivel csak a kórházi ellátást kapó várandós nőket tudják automatikusan szűrni. Azokat, akik terhességük ideje alatt nem mennek orvoshoz, s pl. otthon szülnek (ami egyáltalán nem ritka), illetve a férfiakat – különösen vidéken – nehezen lehet elérni és tesztelni.

A születéskor várható élettartam Mozambikban egyébként 47 év.

Olá amiga!

Amilyen kontrasztokat rejt a város, az emberek viselkedése is – legalábbis amivel eddig találkoztam - olyannyira különböző. Az idő rövidsége miatt ezt még nehéz értékelni, ezért csak néhány példa.
Az utcán a járókelők egy része pillantást sem vet, másik része csak néz, sokan azonban rögtön mosolyognak és mondják, „Olá amiga, tudo bem?” („Hello, barátné, minden rendben?”). Egy kollégámat idézve, egy európai (fehér) fiatal lány mindig érdekes. Costa de Sol-ról visszafelé például szintén chapával jöttünk – most csak olyan 25-30-an a 13-16 helyett –, a hátsó sorban az ablak mellett ültem, mellettem négy-öt év körüli kisfiúkkal, egymás hegyén-hátán. Csak vigyorogtak nagy fekete szemeikkel, s láthatóan egészen zavarba jöttek attól, hogy mosolyogtam rájuk. A városba beérve az egyik kereszteződésénél egy terepjáró elállta az utat. Amíg vártunk, az elhúzott ablakon keresztül egy férfi benyúlt, kétszer ráütött a vállamra, s elkezdett kiabálni, hogy „mulungo, mulungo”, ami a helyi shangana nyelven „fehér embert” jelent. Ezt látva, a közvetlenül mellettem ülő kisfiú átnyúlt, s behúzta az ablakot…

Egyébként az árusok is teljesen különfélék. Vannak, akik csak kedvesen mosolyognak, és néhány szóval igyekeznek vásárlásra biztatni. Mások azonban akár többszáz méteren keresztül is képesek sétálni az emberrel és próbálják eladni „a világ legszebb és legpontosabb Swatch óráját” (az ár persze a méterek számával is egyre csökken…). De vannak olyanok is, akik, ha int az ember, hogy „nem, köszönöm”, szó nélkül csendben továbbmennek. Alkudni egyébként mindig mindenhol lehet, s kell is – különben az ember akár két-háromszorosát is kifizetheti a tényleges árnak…

Maputo vs. Mozambik

Egyelőre ennyit Maputóról. Maputo egyébként – az itt élők szerint – teljesen más, mint Mozambik, s Mozambik teljesen más, mint Maputo. Innen autóval indulunk tovább a mintegy 1200 km-re fekvő Chimoio-ba. 2 napig tart az út, útközben Vilanculos-ban szállunk meg, az Indiai-óceán és a Mozambiki-csatorna találkozásánál fekvő kisvárosban.





/A projekt a Német Fejlesztési Szolgálat (DED - Deutscher Entwicklungsdienst) Utánpótlás Programjának (NFP - Nachwuchsförderungsprogramm) keretében valósul meg. A hazai háttértámogatást és koordinációt a Magyar Önkéntesküldő Alapítvány (HVSF - www.hvsf.hu) biztosította./