2010. június 29.

Úgy terveztem, hogy minden napról külön beszámolót írok, de ez sajnos nem jön össze az áram vagy az erőm hiánya miatt.
A napi beszámolók helyett most rövid összefoglalót írok az eddigi munkáról, tapasztalatokról, valószínűleg sok részlet ki fog maradni, de majd otthon bepótoljuk.

Elkezdtem a munkát a gyerekekkel. A földrészek megismerésével kezdtük, majd Afrika országait tanultuk. A gyerekek nem nagyon akarnak beszélni, így elég nehéz kitapogatni, mit tudnak és mit nem. Ha beszélnek, akkor vagy megismétlik, amit mondok vagy a betanult szöveget mondják vagy nem hallom, olyan halk. Úgy látom, e téren túl jól neveltek. Mindig elég csendesek, csak akkor hangosak – játék közben is – ha arra külön felszólítást kaptak és csoportosan mondhatják! Evés közben is nagyon csendben vannak, akkor is, ha nem figyel rájuk felnőtt (nem úgy, mint otthon).
Van egy kisfiú, aki annyira aranyos! Persze mindenki az valami miatt, de ő különösen figyel rám. Elég kicsi, visszahúzódó, a hangját külön felszólításra sem hallom, és akkor rám sem mer nézni, de tudom, hogy nagyon figyel és nem úgy teszi meg, amit kérek tőle, mint aki engedelmeskedik egy kérésnek, hanem annál sokkal több. Pl. egyik nap mondtam a gyerekeknek, hogy a szekrényekben össze kell pakolni, szépen össze kell hajtani a ruhákat, ne legyen rendetlenség, a táskák, cipők ne legyenek a ruhák között, stb. Megmutattam nekik, hogyan kell. A ruhák összehajtogatásának mikéntjében hagytam nekik szabadságot, elmentem onnan és nem terveztem, hogy szigorúan a körmükre fogok nézni, hogy megcsinálták-e és hogyan, tudtam, hogy amit mondok, meg fogják tenni. Valahogy kicsit később bementem a fiúk szobájába. Ez a drága kisfiú még mindig ott ült egyedül és türelmesen hajtogatta a nagyon szép ünneplős fehér ingjét!! Segítettem neki, hogy ne bonyolítsa annyira a dolgot. Szóval: ha én nem megyek be véletlen, ő akkor is megtette volna, nem azért, hogy én megdicsérjem.

Tanítottam már néhány játékot is a gyerekeknek. Kacsintós játék, biztos ismeritek, amikor kacsintással kell a párban álló emberek közül párt hívnod magadnak és a másik embernek meg el kell kapnia a párját, amikor az el akar szaladni, mert őt hívták. Ezt a játékot nagyon hosszú ideig játszották. Az otthoni gyerekek már rég megunták volna, itt pedig nem megunták, hanem belejöttek a játékba. „Afrikanizálták.” Most találtam ki ezt a szót! Hogy ez mit jelent? Ritmizálva tapsolták, kiabálták – a nevelő bíztatására – annak a nevét, akinek éppen kellett kacsintania. Ja, és közben persze táncoltak! Igen-igen, afrikaiul! Nagyon emlékezetes volt! Én meg közben majdnem sírtam a meghatottságtól, hogy ilyenben lehet részem! Készítettem róla videót, úgyhogy az élményből benneteket sem hagylak ki!
Hoztam a gyerekeknek egy logikai készletet. Tudjátok, amit első osztályban használunk otthon a gyerekekkel, vannak benne 4 színű körök, háromszögek, négyszögek, lyukasak és nem lyukasak. Megtanítottam nekik a barkochba játékot. Először elég nehéz volt nekik megtanítani, hogy kell kérdést feltenni, de aztán belejöttek és játszottak egymással nélkülem is. Különböző figurákat is „építettek” belőle. A játék után következett a vacsora, amikor végre a gyerekek elmentek enni, így az egyik nevelőtanár „kaparinthatta meg” a játékot és nagy élvezettel készült belőle kisautó. Erről is készült fénykép!

Szeretnék néhány „titkot” elárulni Afrikáról, de ezeket az információkat csak csöpögtetni fogom, nehogy túl nagy sokk legyen egyszerre. Sokan kérdezték, hogy a hajam saját hajam-e, volt-e már levágva, miért ilyen. El kellett nekik magyaráznom, hogy igen, teljesen természetes. Akkor kezdett tudatosodni bennem, hogy itt, aki ad magára, aki igényes, mindenkinek póthaja van. Amit mi úgy láttunk eddig, hogy milyen szép hajuk van az afrikaiaknak, az mind, kivétel nélkül póthaj!! Komolyan!! A szegény gyerekeknél is! Az árvaházban persze nem!

A szúnyog otthon sokkal több, mint itt, a méretük ugyanakkora! Csak világossal vagyok kint, az igaz, igyekszem őket elkerülni, de nappal nem nagyon találkozom velük. A lakásban van néhány, de könnyebb lecsapni őket, mint otthon. Éjszaka viszont a háló alatt alszom, nincs probléma, de végülis a szobában sincs egy sem, nem kell hallgatni a „zenéjüket”. Reggel kb 6-kor kel a nap- igazából nem tudom, még nem láttam napfelkeltét, és este fél 7 körül már sötét van.

Amióta itt vagyok Kongóban, a repülőtértől eltekintve nem láttam fehér embert. A gyerekek a kis utcákban szokták rám kiabálni, amikor megyünk autóval, hogy „mundele”. Ez lingala nyelven azt jelenti, fehér. Viszont amikor gyalog mentem, soha nem jöttek oda hozzám, nem kiabáltak rám!

Megvan az első kongói ruhám! Teljesen leesett az álla mindenkinek, amikor tegnap kész lett a varratása, felvettem és körbementem benne az iskolában is, megmutattam mindenkinek! Senki nem titkolta el a véleményét, mindenki mondta, milyen jól áll. (Végülis titkolhatták is volna, akkor is láttam a pillantásaikból, mit gondolnak!) Képzeljétek, itt még nem láttam két egyforma mintájú kongói ruhát! Soha! Pedig képzelhetitek, hogy figyelem, és próbálom kiválasztani, melyik a legszebb, de nincs olyan, mind szép! Az én ruhámhoz nem én választottam az anyagot. Az egyik nevelőnő vette nekem. Olyat választott, amin kék és zöld alapon piros kosarakban sárga tojások vannak!!! De mért pont ezt választotta? Eddig még nem találkoztam egyetlen olyan ruhával vagy szövettel sem, amin valami ilyen felismerhető minta van.

Ennyi jutott a mesékből mára,
zárul Mama Elisabeth mókatára…