2010. július 14.

2010. május 8. – július 1.

2 napos autóút után megérkeztünk a Maputótól mintegy 1200 kilométer távolságra fekvő Chimoio-ba.
Az út során rögtön megdőlt egy régi elméletem. Korábban azt gondoltam, ma már leginkább csak a szavanna közepén élnek Afrikában pici köralakú kunyhókban, ahová a lélek nem jár, de el sem lát (s ott is leginkább kisebb-nagyobb falvakat alkotnak). Az országút mentén sorra felbukkanó, többnyire egyedül, legfeljebb hármasával-négyesével, tőlünk alig húsz-harminc méterre álldogáló kis vályogkunyhók láttán csak kapkodtam a fejem. Ez is tulajdonképpen mutatja, mennyire jellemzője a „vidéki-tanyasi” életforma (mentesen a két szó mindenféle negatív kicsengésétől) a mindennapi, valódi Mozambiknak.

Útközben arra is rájöttem, az országút veszélyes hely. Nem az autósforgalom miatt – hanem a gyalogosok és az árusok miatt, s elsősorban a sofőrök számára. Az út mentén sorban ballagnak a gyerekek és asszonyok, fejükön vödrökkel-kosarakkal, mázsás tűzifával, itt-ott egy-egy biciklis is teker billegve. Az országút ráadásul első és – sok esetben egyetlen – értékesítési hely a banán, narancs, férfiing és Mozambik-zászlós papucskészlet számára. A félóránként felbukkanó terepjárókban megtestesülő vásárlóerő olyannyira reménykeltő, hogy az árusok többsége – nemegyszer 6-8 éves(!) gyerekek – 15-20 méterrel a 120-szal robogó autó előtt még az úttest közepén ugrál, hátha végre majd a következő autó megáll. A pénz az pénz, egy banán pedig 2 meticais (14 forint) a családi kasszába…


Chimoio
2010. május 9. –

Chimoio-t első látásra – s másodikra, s az otthoni településkategorizálás alapján – városkának nevezném. Ami semmiképp sem állja meg a helyét, hiszen körülbelül 240 ezer fős a lakossága. Egészen pontos számot nem lehet tudni, mert csak kevesen szülnek kórházban, s a legtöbben csak akkor viszik el anyakönyveztetni a gyermeket, amikor iskolába kell íratni.

A város tulajdonképpen egyszerre fejlett és fejletlen. Az épületek, a városkép (csakúgy, mint az ország számos más városában) egyszerre idézik a portugál gyarmati és szocreál építészetet, pálmafákkal és fenyőkkel tűzdelve, utcai árusokkal (itt semmilyen bódét, standot, pultot nem kell elképzelni, ingek-cipők legtöbbször a porban, a földön, kesudió és könyv zöldségesládákon), hol lepusztult, festetlen-koszos házakkal, másutt frissen mázolt, zöld kiskertes, körberácsozott épületekkel, a kapukban egymással diskuráló őrökkel, járdaszegélyeken és betonkorlátokon üldögélő, banánt, mandarint áruló kamaszokkal, s – számomra legalábbis – meglepően sok motorossal.

A baixában („alsóváros”, amely tulajdonképpen csak két utca) indiai-pakisztáni és kínai boltok sora egymás mellett, amelyek a polcra kirakott mennyiség alapján inkább nagykereskedelemnek tűnhetnének (az árat kivéve), s ahol öt-hat eladó adogatja ki az árut a pult körül tülekedő embereknek, mert önkiszolgálás a legtöbb helyen nincs. A piacon az árusok egymást váltva ajánlgatnak mindent előlük – paradicsomot például lehetetlen darabra venni úgy, hogy pluszban egy-kettő ne pottyanna bele az elmaradhatatlan kis, fekete műanyagzacskóba.


A városmag egybeesik az aszfaltozott résszel: kereszt- és hosszirányban kb. 10-10 utca. A többi út és járda földút, ami esős évszakban kissé megnehezíti a közlekedést, de leginkább a közhigiéniát, tekintve, hogy a város legalább kétharmad része nélkülöz bármilyen infrastruktúrát, vezetékes vizet, csatornázást, közvilágítást. Ezekben a bairro-kban (kerületekben) él a lakosság megközelítőleg 80 százaléka.

Chimoio, egyébként az ország ötödik legnagyobb városa, fontos mezőgazdasági központ, egészen jó megközelíthetőséggel, s valójában – helyi viszonylatban – fejlettnek számít. Van négy hotele, egy turistaszállója, öt bankja, reptere (ami engem elsősorban egy benzinkútra emlékeztet), három piaca, három gyógyszertára, két internetkávézója, egyetemi tanszéke és egy mecsete is.

Van emellett Hősök tere, Munkások tere és Szabadság tere. Utóbbi egyben a valutatranzakciók lebonyolításának fő színtere is – igazi profikkal, ezért érdemes inkább a bank melletti pakisztánihoz menni. Már csak azért is, mert a bankban általában nincs dollár, ha van, akkor is legtöbbször fél-háromnegyedórába telik, mire az ember sorra kerül.

Egy kép készítésekor az úttest másik oldalán álló – zimbabwei – pénzváltók átkiáltottak, hogy ne fényképezzem őket, vagy pedig fizessek 200 dollárt…

Manica egyébként az ország második leghidegebb tartománya. Chimoio ezért (szerencsére) elmarad az „afrikai hőség” - képtől – nyáron is, de most télen különösen. Sőt, a nappali 18-21 fok után az éjjeli 10-12 fok (s most július-augusztusban csak 3-6 fok…) egész kevéssé baráti, főleg azért, mert a házakban itt alapvetően nincs fűtés.

Egy délután egyik munkatársammal, Delfimmel (egyik partnerszervezetem, a FOCAMA titkárával) elsétáltunk az egyik bairro-ba, hogy meglátogassunk egy ún. „nyitott központot” (centro aberto), ahol szegény családban élő és/vagy árvagyerekeknek szerveznek délutáni foglalkozásokat, pszichológiai segítséget nyújtanak, és szükség esetén orvoshoz is elkísérik őket. Összeszorult szívvel sétáltam a buckás földúton, kerülgetve a pocsolyákat, a házak, vagyis inkább vályogból felhúzott „négyfalak” mellett, már nem az autó üvegén keresztül, hanem néhány méterre tőlem közelről látva azt, amit eddig leírtam, az „udvaron” kakasok, kecskék, a mosóállvány és szemétdomb között kószáló-játszadozó gyerekek tágra nyílt tekintetétől kísérve, akik meglepődve bámulták, mit is kereshetek én ott – de én is legalább ilyen furcsán éreztem magam.

Delfim: Hát, így élünk mi, ezekben a házakban, ilyen körülmények között… ez a mi földünk.
Én: Mindig összeszorul a szívem, amikor azt látom, hogy gyerekeknek így, ilyen körülmények között kell felnőnie. Ez nem normális.
Delfim: De ez normális. Nálunk ez a normális. Ez az élet.
Én: Nem, ez nem normális. Ez mindennapi. De nem normális.
Delfim: Végülis mindegy, hogyan hívod, nem tudod megváltoztatni.


Sussundenga – Observatório de Desenvolvimento
2010. június 4.

Egyik napon a Chimoio-tól mintegy 50 kilométerre fekvő Sussundengába kísértem el a FOCAMA-t, ahol aktivisták segítségével arról végzett felmérést, mennyire tudott élni a helyi lakosság a központi kormány által rendelkezésre bocsátott, körzetenként összesen 7 millió meticais-nyi (46 millió forintnyi) mikrohitel lehetőségével, milyen mértékben tapasztaltak korrupciót, és mennyire érzékelik a fejlesztési programok hatását mindennapi életükben. A mintegy ötvenezer lakosú sussundengai körzet egyike az ország legfalusiasabb, legelmaradottabb területeinek. A lakosság nagy része agyagból-vályogból felhúzott, legtöbbször alig kétméternyi belmagasságú kunyhóban-házikóban él, bármiféle berendezés, ablak-ajtó, közmű nélkül.

A mikrohitelt olyan projektre lehet igényelni, amelynek a célja élelmiszertermelés és munkahelyet teremt. A lakosokkal folytatott interjúknak – röviden összefoglalva – a következő tanulságai voltak. A megkérdezettek nagy része tudott vagy hallott ugyan a hitel lehetőségéről, igényelni azonban már nem tudta. Ennek oka, hogy vagy nem tud írni-olvasni, s így nem tudta benyújtani a szükséges leírásokat és dokumentumokat, vagy pedig a szárazság és esőzés kiszámíthatatlansága miatt az öt százalékos kamattal növelt visszafizetést nem tudta, vagy nem merte vállalni. Az a néhány lakos, aki végül igényelt hitelt, s valamekkora összeget kapott is, legtöbbször nem tudta pontosan megmondani, mennyit is kellett végül pontosan visszafizetnie, a bevételekről-kiadásokról nem vezetett elszámolást, a hitel összegéből felvett alkalmazottaknak nem fizetett sem szabadnapot, sem társadalombiztosítást, s a kapott kevés összegből többségében nem is sikerült kis üzletét fellendítenie.


A hitel odaítéléséről döntő tanács (Conselho Consultivo) tagjaival folytatott interjúból (akikkel egyébként csak a következő napon sikerült találkoznunk, mert először „elkeveredett a levelünk”, másodjára pedig úgy értelmezték, „az időpontkérésünk elvesztette az aktualitását”…) pedig az derült ki, tulajdonképpen nincs koncepciójuk olyan lényeges kérdésekre, mint például: ki számít rászorulónak, ki nem lehet jogosult a hitelre, mi történik a hitelfelvevő elhalálozása esetén – s egyébként még sok más hasonló esetre. Így nem meglepő az sem, hogy számos olyan lakos kapott hitelt a sussundengai tanácstól, aki nem is a sussundengai körzethez tartozik. Emellett több olyan földműves is volt, aki tavaly éppen az országos elnöki, parlamenti és tartományi választások (2009. október 28.) előtti napon kapott kézhez fejenként 25 ezer meticaisnyi (170 000 Ft-nyi) mikrohitelt…


Ne lepődj meg semmin! – avagy kultúrsokk, suave és 69

Egy Afrikába készülőnek írt, néhány tanácsot adó levélben olvastam nemrég: „Felejts el mindent, amit megszoktál, és ne lepődj meg semmin.”

A kulturális különbözőség ilyen mértékű hangsúlyozása és a teljes felejtés szükségessége persze azért túlzás, mert a kolonizáció, a globalizáció és a migráció itt is, akárcsak máshol érezteti hatását – de kétségkívül, az embernek azért van min meglepődnie…

Teljesen természetes például, hogy amikor valakihez beszélsz, 90 fokkal (vagy többel) más irányba néz, s amikor ő beszél hozzád, egyáltalán rád sem néz. Kézfogásnál nem mindig kézfejet kapsz cserébe, hanem csak egy csuklót - ami valljuk be, otthon már a legnagyobb illetlenségnek számítana…

Akkor sem érdemes fellobbanni, ha 15-20 perc elteltével még senki sem érkezett meg a találkozóra. S még csak nem is telefonált. Csak suave („nyugalom”). Mert valójában szisztematikus pontosság van: minden szisztematikusan pontosan (és leginkább hallgatólagosan) 25-30 perccel később kezdődik. Kivéve talán az egyik partnerszervezetem legutóbbi vezetőségi ülését, amely 9 óra helyett 12.30-kor kezdődött el. (S amelyre végül nem is jöttek el elegen, ezért 3,5 óra várakozás után úgy határoztak, aznap akkor már nem is tartanak olyan igazi ülést, csak egy kis rövidet...) Várakozás közben mindenesetre azért megvitattuk Puskás Öcsit, az áprilisi választások eredményét és az európai és afrikai időértelmezés közötti különbséget; így némileg azért kompenzálva éreztem magam. (S mozambiki kollégám anekdotája is jókedvre derített, amikor elmesélte, Németországban két alkalommal is lemaradtak a vacsoráról, mert két órával később mentek le az étterembe.) Az időreformerek lassú beszivárgása azonban már érezhető: többször hallottam már félórányi csendes várakozás után türelmetlen morajlást, miért is nem lehet időben kezdeni, de legfeljebb 15-20 perccel később. És hát a látszat ellenére időmenedzsment itt is van! Mégpedig azt jelenti, hogyan próbáld meg a feladataidat, megbeszéléseidet és minden egyebet a törlések, késések és várakozások kiszámíthatóan kiszámíthatatlan időréseibe beszorítani.

A monogámia, a családi élet és a törzsi (azaz…) politikai hovatartozás szintén más elvek alapján működik. Egyes régiókban, különösen az északi, arab-iszlám befolyás alatti partmenti területeken a többnejűség még ma is gyakori. A lányokat már a nevelés során is arra készítik fel, hogy feleségi pozíciójukat meg kell majd osztaniuk, hangsúlyozva az ezzel járó olyan „előnyöket”, mint például az egy főre eső házimunka, vagy a „házastársi kötelességek” arányos megoszlása… A család súlya és a rokoni kapcsolatok szerepe is különbözik a mi általános nyugati kultúránkétól. A család a társadalmi lét és beilleszkedés alapja, a családból történő kiközösítés a lehető legrosszabb, ami történhet; a szégyent és a teljes szociális védőháló elveszítését jelenti. A tágabb családról való gondoskodás felelőssége is teljesen magától értetődő. A törzsi és pártbéli hovatartozás a mindennapi életben fontos szerepet játszik, s a törzsi jelentős (ha nem teljes) mértékben meghatározza a politikait.

A mozambikiak egyébként alapvetően kedvesek, vendégszeretőek, érdeklődőek és a hatalmas szegénység ellenére is többnyire derűsek és optimisták. A fehér ember itt már nem mulungo (ahogyan délen), hanem muzungo, s a turisták, bevándorlók, külföldi szervezetek által kevésbé érintett, belső területeken még mindig látványosság. A fehér bőrszín emellett hozzáadott értéket is képvisel: egyrészt a zöldségpiacon az árképzés során (vagyis olykor többe kerül a paradicsom), másrészt a házassági piacon, ahol a fehér jövendőbeli az Európába vezető út szimbóluma (tisztelet persze a kivételnek).

Ha már utazás, az elmúlt egy hónap során arra a megállapításra jutottam, hogy chapát üzemeltetni nem is olyan rossz üzlet. Vegyük például a Chimoio – Manica közötti útszakaszt, ami 60 kilométer. Egy átlagos chapa (ami 99 %-ban biztos, hogy Toyota mikrobusz) benzinköltsége – 30 meticais/liter üzemanyagár és 10-12 liter/100 km fogyasztás mellett – mintegy 200 meticais /a chapa-üzemeltetők az üzemanyagköltséghez az államtól (minimális) támogatást kapnak, mivel ahelyett oldják meg a tömegközlekedést/.
A jegyár (jegy maga természetesen nincs) fejenként 50 meticais, 16 utasból így összesen 800 MZN folyik be. Üresjárat nincs, mivel egy chapa csak akkor indul el, amikor megtelik (ami igénybe vehet olykor akár 40-50 percet is…). Fenntartási, karbantartási költségekkel csak minimálisan kell számolni, takarítási költségekkel egyáltalán nem, az adózás pedig többnyire úgyis elmarad. Útközben legalább egyszer megállít a rendőr „egy kis motivációért”, így 50-100 meticais-nyi még lecsúszik. A profit tehát utanként átlagosan mintegy 500 meticais, azaz 250 %-os tiszta haszon! S közben még a saját zenédet is hangosan hallgathatod…
A chapa ráadásul az utasok számára is jó választás (igaz, mással nem is tudnának közlekedni). Persze nem kifejezetten a kényelem miatt, de ha útközben valaki például bevásárlási ügyeit is intézni szeretné, csak kiáltani kell, s a jármű megáll egy-egy útszéli árusnál citromért, fokhagymáért, friss halért.

Legalább ilyen vásárlóbarátnak értékelem a mobilüzletágat. Ha bármelyik pillanatban feltöltőkártyára van szükség, minden harmadik sarkon egy M-cel vagy Vodacom stand, de általában mindkettő, tetején demonstrációképp(?) egy vezetékes telefonnal. Ahol nincs állvány, ott kisfiúk és kamaszfiúk terjesztik – egymás mellett, a legnagyobb monopol-békességben – a két szolgáltató kártyáját. Ha pedig a sarkot már elhagytad, az sem gond. Legutóbb Delfimmel a chapa-megállóban vártunk, amikor egy halk megjegyzést tettem, hogy később vennem kell majd valahol feltöltőkártyát. Erre Delfim arrébb lépett két méterrel a sarok irányába, hosszan füttyintett, magasba emelte a kezét, intett, s az előző sarokról, kb. 50 méterről már vágtázott is felénk az M-cel-es fiú.
Azt hogy, a rengeteg feltöltőkártyát áruló gyerek és kamasz hogyan keresi meg ebből a kenyerét, nem tudom. Azt viszont igen, hogy a fóliázós miből. Az útlevél lefénymásolása egy példányban 2 meticais (13 forint), a másolat hitelesítése – a magyar közjegyzőket megszégyenítő módon – 5 meticais (32 forint!), befóliázása viszont 50 meticais (321 forint). Igaz, ha utánagondolok, lehet, hogy a hitelesítés tulajdonképpen csak azért nem került többe, mert nem én, hanem a mozambiki bejárónőnk vitte el…

Hasonlóan jó üzlet közlekedési rendőrnek lenni – az országúton legalábbis, ahol mindig akad egy-két „gyorshajtó”. Beirából hazafelé az EN6-os országúton gyorshajtás címén megállított a rendőr, mert szerinte 69-cel mentünk. A sebességhatár ugyanis – szintén szerinte – 60 km/h volt. Jelzőtábla előtte ugyan sehol, s egyébként útépítés, felújítás, árvíz és hószakadás híján a korlátozást nem is indokolta semmi. Kollégám, Simon kérte a rendőrt, hogy mielőtt kifizetné az 1000 meticaisnyi (kb. 6500 forintnyi) bírságot (ami itt pl. egy átlagos házat őrző őr félhavi keresete, s őrnek lenni itt a legátlagosabb foglalkozás), mutassa meg a trafipaxot. A rendőr azt válaszolta, „Hát sajnos, már letörölte, de egyébként is már elfogadtuk a büntetést!” Amikor pedig hivatalos igazolást kértünk arról, ami történt (beleértve az idő előtti törlést), meglehetősen elbizonytalanodott, s végülis úgy határozott, tulajdonképpen annyira nem is szükségszerű a bírság…


Pemba – kelet, Wimbi, gyereksereg
2010. május 23-29.

A DED évente egyszer találkozót tart az országban dolgozó összes kollégája számára, minden évben más helyszínen. Idén Pembában, a legészakibb tartomány, Cabo Delgado fővárosában találkoztunk. Az ötcsillagos, all inclusive ellátás helyett (amit hálistennek nem a projektekre szánt költségvetésből finanszíroznak – bár ez a megosztás is visszamutat a probléma gyökerére…) inkább magáról Pembáról pár szót. A szakmai program mellett sajnos csak egy röpke délután jutott a városra – az is leginkább önálló akcióként; s bár a város maga különösebb látványosságokat nem kínál, a benyomások és a hangulat kárpótoltak az idő hiányáért. A kelet-afrikai és arab-iszlám történelmi hatás az első pillanattól kezdve érezhető. Az utcai piac kókuszpálmák szegélyezte szűk sikátoraiban keleti zene és szuahéli keveredik, az agyag- és bambuszviskók előtt indiai-arab öltözetet viselő árusok, bambuszdobozokon keleti szövetek, fűszerek és faragott tárgyak. Maga a tartomány a legkevésbé fejlettek közé tartozik. Lakói, főként Makua, Yao és Makonde törzsbéliek, mentalitására sokkal inkább jellemző az önállóság- és szabadságszeretet, mint délebbre élő honfitársaikéra – az országnak ezen a részén tudták a portugálok legkésőbb megvetni lábukat (csak az 1900-as évek elején), s a függetlenségért vívott fegyveres harc is innen indult el (1964-ben).

Pemba fő látványossága valójában a várostól öt kilométerre fekvő Praia Wimbi (ill. Wimbe), hosszan elnyúló fehérhomokos parttal, azúrkék óceánnal, búvárkodási és számos vízisport-lehetőséggel; s bár Pemba kedvelt turistaparadicsom, a part nyugodt és egyáltalán nem zsúfolt.

Egyik délután fakultatív programként egy Pembától egy órányira fekvő tónál lévő madárrezervátumhoz utaztunk. A madarak száma és fajbéli változatossága ugyan elhanyagolható volt, a tó melletti Metuge falu „vendégfogadása” azonban annál kevésbé. Három kisfiú, fején zsákokkal, vödrökkel – látva a kamerát – azonnal megállt, s megkért, hogy fényképezzem le őket is. Lefotóztam őket, megmutattam a fotót, s mire pár másodperc múlva felnéztem, már 25 kis kobak ugrándozott körülöttem, mindannyian képért kiáltva – majd vigyorogva fedezve fel saját arcát a kijelzőn. A gyereksereg csak gyűlt-gyűlt, úgyhogy még kattintgattunk egy darabig… Mikor elindultunk, csapatostul, ujjongva szaladtak a busz után, az út mentén álló falubeliek pedig arcukon széles, s tiszta mosollyal integettek s köszöntek el, ahogyan elhaladtunk.

A szakmai program pár szóban összefoglalva a következőkből állt: szakmai és pénzügyi beszámoló az előző év eseményeiről, új posztok (pl. érdekképviselő, szakmai csoportok szóvivői, jövő évi naptárfelelősök, stb.) kiosztása, valamint tréning két témában: hatékonyság-orientált projekttervezés és tanácsadói szerepkör Mozambik kulturális kontextusában.

A projekt a Német Fejlesztési Szolgálat (DED – Deutscher Entwicklungsdienst) Utánpótlás Programjának (NFP – Nachwuchsförderungsprogramm) keretében valósul meg (www.ded.de). A hazai háttértámogatást és koordinációt a Magyar Önkéntesküldő Alapítvány (HVSF – www.hvsf.hu) biztosította.