2010. július 26.

Utolsó reggel.
2010. július 26

Hajnali 5 óra körül. Lagziban voltunk. Otthon vagyunk már, a kapu előtt. Végre érzem a napfelkeltét. Csak érzem, nem látom sajnos, a fák eltakarják. Az éjszaka kicsit hűvösebb szellője kisöpörte az előző nap büdös, benzingőzös levegőjét. Érezhetően tisztább, mint másik napszakban. A telihold fél órával ezelőtt még látható volt, most már kicsit arrébb ment, hogy lassanként a fénynek adja át az uralmat. A madarak is felébredtek, hangos csicsergéssel köszöntik a napot, melyet ma is ajándékul kaptunk. Pár perccel ezelőtt egy kb 50-60 főből álló futó csoporttal találkoztunk a betonozott, ám mégis poros úton, amiből nyílik az utca, ahol lakunk. Nem értettem, mit csinálnak. Honnan jönnek, hova szaladnak? Elképzeléseimmel egybeesett a kérdésre kapott válasz: edzés van. És tényleg! Ez így a legjobb! Napközben meleg van, por van, büdös van; ahhoz képest most nagyságrendekkel jobbak a körülmények a sportolásra. Eddig elképzelhetetlen volt számomra, hogyan sportolnak Kinshasában az emberek. Valószínűleg itt a nappal történő mozgás több kárt okozna a szervezetben, mint amennyire hasznos.
Itt állunk a kapu előtt és várjuk, hogy valaki, akivel egy udvarban lakunk, nyissa ki nekünk. Nagyon jó lenne, ha sietne, mert a természet nem csak kívülről hív kirándulásra, közelebbi találkozásra, hanem belülről is…
4 óra alvás után, délben felébredtem. Nemsokára jön értem kocsival valaki, hogy bevigyen az árvaházba. Talán 1-2 órát még tudok találkozni a gyerekekkel. Később kiderül: nem jön értem az autó, gyalog fogok menni Pepével. Azt nagyon szeretem, jókat szoktunk beszélgetni, érdekes dolgokat tudok meg útközben az itteni szokásokról, dolgokról, közelebbről látom ezt a világot. Pl. itt, amikor az emberek elköszönnek egymástól, CSAK házas embereknek mondják azt, hogy „jó éjszakát”. Egyedülállóaknak azt mondják, hogy „szép álmokat”! (Mindenkinek a fantáziájára bízom, miért.) Először, amikor Pepe ezt mondta nekem, azt gondoltam, hogy viccel velem, de később megkérdeztem mástól is, és tényleg igaz. Pepével néztem meg a keresztyén egyetem épületét is (ahol Tchava tanul). Nem messze van tőlünk; ha kis utcákon megyünk az árvaházba, akkor útba is esik. Szóval: ma is gyalog. Vagyishogy „taxival”, mert erőm már nem nagyon van 40 perc gyalogláshoz (5 nap túl gyors bélműködés után).
Az árvaházban a mai nap programja: aki akar, levelet ír a támogatójának. Ez így jó is, mert így nem baj, ha néha lelépek a mellékhelyiségbe… Valószínűleg a csapvíz okozta a problémát, amit egy ideje már felforralás után iszok. Előtte flakonos vizet ittam, azzal nem volt probléma. A kapott levelek és fényképek nagy sikert aratnak. Érdeklődéssel hallgatják a gyermekek a leveleket, beszámolókat egy-egy ember életéből, kutyáiról, stb. A fényképek nagyon fontosak! Hosszú percekig nézegetik őket, mintha azáltal megpróbálnák még jobban megismerni a rajtuk szereplő embereket, állatokat. Ezután a gyerekek egy része nagy lendülettel, de kicsit kevesebb önbizalommal van a levélírás felé. Mert a levelet franciául kellene írniuk. Nem könnyű feladat ez számukra. Több-kevesebb hibával, de aki akarta, annak sikerült! Rigean nagyon igényes. Tudja, hogy nem fog tudni sima lapra egyenesen írni, ezért odaadom neki az utolsó vonalas lapomat, ami maradt a naplómban. Úgyis már az utolsó napon vagyok, nincs már rá szükség. Az ő levele piszkozatban nagyjából már készen van, néhány mondat kell még hozzá. Az gyorsan meg is van. Átmásolja lassan, figyelmesen a vonalas lapra. Írás közben semmi nem zökkentheti ki munkájából. Mellette Tchava írja üzenetét. Ő vállalkozott arra, hogy sima lapra írjon. De ő már egyetemista, van ebben gyakorlata. Nagy örömmel vette támogatójának érdeklődését. Sarah: nagyon szeretne írni. De sajnos neki elég nehezen megy az írás-olvasás. Végül sok bíztatás után mégis belefog. Sajnos indulni kell nemsokára, így Mama Léontine fejezi be az ő levelét. Isaac: az örökmozgó, energiaforrás, élő zenelejátszó, bármikor lehet rá számítani, hogy énekeljen valamit. Most ő filctollat ragad, és készít egy képet Israel támogatójának! Nzuzi nem szól semmit, nagyon komoly, néha kapok egy mosolyt. Sokat dolgozik, majd leül, keres egy tollat meg egy papírt és elkezd írni. Közben elszalad, a megírt néhány sor ott marad az asztalon. Később visszaérkezik, a tollat meg kell keresni, az már más kezében volt azóta, de nincs gond, a másik már befejezte. Szemrebbenés nélkül, komoly úriember módján folytatja az írást.
Nincs több idő, indulás. Még egy utolsó út a szomszédba, az iskolába nem csak érzelmi, hanem „természeti” okokból is. Erőmet már jobban kell koncentrálni, hogy tudjak állni…
Elköszönés mindenkitől egyesével. Egy mondat mindenkinek. A jövőre nézve. Egy kis bíztatás. És egy utolsó mosoly. Egy – vagyis 4 – utolsó csoportkép. Az elsőn senki nem mosolygott… A többin már igen!
Hozom a táskám. Most már tényleg indulunk. Közben összefutok Isaac-kal az ajtónál és azt mondja: még szeretnének nekem énekelni!! Pillanatokon belül ott van mindenki és már kezdik is: Au revoir… és „Mindennap, amikor felkelek, egy szép nap ébred. Igen, jó az Úr! Köszönjük a napokat…”