2010. október 13.

Ezt a beszámolót sztrájkhangulat közepén kezdtem. Év eleje óta Mozambikban az alapvető élelmiszerek, az energia, a víz és az üzemanyag ára átlagosan közel 30 % százalékkal emelkedett, szeptember elsején a kormány pedig további 17 százalékkal emelte a kenyér árát. Ez volt az utolsó csepp a pohárban: a mozambikiakat a folytonos és nagymértékű áremelések a különösnél is különösebben sújtják: a lakosság mintegy 74 százaléka él napi 2 dollárnál, 52 százaléka pedig napi 1 dollárnál kevesebből. Az ország ráadásul – hatalmas mezőgazdasági potenciálja ellenére – a dél-afrikai importra van utalva, amely a rand erősödése következtében az elmúlt hónapokban szintén jelentősen drágult.

Az elégedetlen lakosság szeptember elsején, szerdán, illetve másodikán, csütörtökön Maputóban és a főváros melletti Matolában, pénteken pedig Chimoio-ban vonult az utcára (ahol ugye épp én is lakom). A sztrájk rövid idő alatt zavargásokká éleződött, a tüntetők feldúlták a helyi piacokat, kifosztották hasonló nyomorban élő honfitársaik egyébként is kevéssé megpakolt standjait, az utak mentén égő autógumikból barikádokat emeltek. Békéhez edzett lelkemet egészen feldúlta, amikor a központi piacon végzett gyanútlan lődörgésem közepette, várva a 9-kor munkába álló tejes- és joghurtos fiúkra, egyszercsak mindenki össze-vissza kezdett el rohangálni körülöttem, kiabálva, „be a piac épületébe, s a kapukat lezárni” – úgyhogy szaladtam én is velük. Pár perc múlva azonban elült a nyugtalanság, így kaptam az alkalmon, s visszarobogtam az irodába.

Lévén azonban Mozambik a suave és türelem bölcsője, az országban egész hétvégén síri csend és nyugalom honolt, következő hétre pedig teljesen elült a sztrájkkedv. Igaz, ehhez a kormány is kellett, aki a további áremeléseket egyelőre befagyasztotta, egy részét pedig visszavonta – év végére azonban újabb megmozdulásokat jósolnak.
Chimoio-ban ketten, országos szinten összesen tizenhárman vesztették életüket a zavargásokban, köztük két gyermek, több mint ötszázan pedig megsebesültek (a kormányközeli hírforrások természetesen alacsonyabb számokról jelentenek). A rendőrség a tüntetőkre nemegyszer éleslőszerrel lőtt, állítása szerint csak azért, mert a gumilövedék kifogyott a fegyverekből…

Zimbabwe - kókuszdióhéjban

Zimbabwe-i tapasztalataim egyelőre csak egy városra korlátozódnak, Mutaréra, igaz, ott sikerült négyszer is megfordulnom. Így igazából-egyelőre csak kókuszdióhéjban.

A határátkelés önmagában is egy élmény. Zimbabwei kiruccanásaimat (mozambiki) vízumbéli megfontolások motiválták, melynek következtében a dolog nem volt mindig egészen zökkenőmentes. Az első probléma ott kezdődött, amikor második látogatásomnál a zimbabwei vízumtiszt bejelentette, tulajdonképpen nem is vehetnék ott, a határon zimbabwei vízumot, mert Magyarország a falon függő, kissé megviselt listán a C kategóriába esik. (Ez történetesen azt jelenti, egy hónappal azelőtt sem adhattak volna.) De ha már egyszer hibáztak, akkor egyszer (!) kivételt is lehet tenni, tehát zimbabwei vízum kiállítva. Harmadik alkalommal pontosan ugyanezen jelenet játszódott le, a tisztnek még kevésbé sikerült a két előző vízum elhelyezkedését értelmeznie útlevelemben, ezért hát ismét kivétel, vízum kiállítva (hivatalosan ugyan még mindig nem voltam rá jogosult!). Negyedik alkalommal azonban semmi szemöldökránc, listaböngészés, hitetlenkedés – kicsiny országunk időközben valószínűleg átkerülhetett a B kategóriába (amiről Külügyminisztériumunk honlapja ugyan nem referál), ((vagy csak a nyomtatás csúszott volna el Word-ben?)). Inkább azon tény jelentett problémát, hogy minden hónapban ugyanazon a napon hagytam el Mozambikot, ami történetesen épp a vízumom érvényességének utolsó napjára esett, és már másnap olyan gyötrő honvágyam volt, hogy robogtam is vissza egy újabb hónapra. Szokásomhoz híven, szép kerek történetet gyártottam, s csak azért mosolyogtam, hátha megenyhül, de valószínűleg azt gondolhatta, még én is nevetek a saját viccemen. „Hölgyem, Ön nyilvánvalóan csak azért jön-megy, hogy meghosszabbítsa mozambiki tartózkodását. Úgyhogy ez az utolsó alkalom, legközelebb visszafordítjuk”. Lelkifurdalás helyett inkább jókedvre derültem, már csak azért is, mert mint a terefere közben megállapítottam, a határőrök élete sem olyan szörnyű – két útlevél-ellenőrzés között egyikük épp lelkesen facebook-olt.

Zimbabwében az emberek nagyon kedvesek. S rendkívül megoldás-orientáltak. Így a határátlépést követően az első hozzád intézett mondat a következőképpen hangzik: „Hey, sista, how are you? Change, dollar? Taxi? Let’s go, let’s go! („Helló, hugi, hogy vagy? Váltás, dollár? Taxi? Gyerünk-gyerünk!”) Egymás között egyébként helyi nyelven, shona-ul beszélnek, de ha „murungo”-t („fehér”-et) hallassz, minden bizonnyal rólad van szó. Így bátran fordulhatsz hozzájuk. Az apró gond csak az, hogy párbeszéd-motivációjuk jobbára ezen négy mondatra korlátozódik (megjegyzés: itt most az utca emberéről beszélek!, a kivételnek tisztelet).

Mutaréban azonban vigyázni sem árt. Napjában átlagosan kétszer majdnem elütöttek, mialatt teljesen szabályosan keltem át az úton. Emellett a párbeszédek is rejthetnek adrenalint. Negyedik mutarei kényszerkiruccanásomat mozizásra aknáztam ki, mivel Chimoio kevés mozijellegű élményt kínál (semmilyet). A mellettem ülő srác, miután hosszas és sikertelen találgatást követően elárultam neki, hogy nem Ausztriából, hanem a vele szomszédos országból jövök, megállapította: „Igen-igen, emlékszem, tanultuk a suliban, hogy Magyarország és Ausztria harcoltak egymással (hűha, gondoltam), azért a tudod, aaa, az ópiumért!” Aha, ja. Afganisztán. „Na és te milyen drogot szedsz?” – kérdezte. Felvilágosítottam a helyzetről: nem drogozom, nem cigizek, nem iszok, nem csinálok semmi számára érdekeset és relevánsat. Erre folytatja: „Ma láttam valami nagyon furát. Tudod mi volt az? Egy halott teste, egy zacskóban. Tudod, mikor feldarabolják, és egy zacskóban viszik.” „Aha. És miért mondod el most ezt nekem?!” – kérdeztem. „Miért szerinted nem fura az ilyen? Amúgy egyébként hol szálltál meg?” Nem vártam meg a film legvégét.

Mutare és a hasznos információk

A magas hegyek által övezett völgyben fekvő Mutare Zimbabwe harmadik legnagyobb városa. Nyugodt, vidéki kisváros hangulatát árasztja, s talán ezért is, valójában kicsinek tűnik, pedig valójában nagy, (persze nézőpont kérdése) 200 ezernyi lakossal. Nemcsak nyugodt vidéki kisváros hangulatát árasztja, hanem egy 90-es évek elejei, álmos amerikai középnyugati városkáét is, leszámítva a pálmafákat, és azzal a különbséggel, hogy tele van egydolláros-boltokkal, ami már inkább korunk találmánya. Az egy-dollár nem zimbabwei egy-dollár, hanem amerikai egy-dollár: 2009 elején – miután gazdasága végleg összeomlott – Zimbabwe hivatalosan is átállt a több valuta használatára (USA dollár, angol font, botswanai pula, dél-afrikai rand). Úgy, hogy 2008 legvégéig az amerikai dollár használata még bűncselekménynek számított! Miután azonban 2007 és 2008 vége között az infláció mértéke már 7 sextillióra (a millió hatszorosára!) szökött, a zimbabwei fizetőeszköz csak a szuvenír boltokban talált vevőkörre. A négy valutából ma lényegében csak a dollárt használják, de visszajáró rand-ban is cseppenhet.

Mutare városában benyomásom szerint különösebb látnivaló nincs, dehogy megállapításomat tudományos alapokra helyezzem, Mutare vonzereje az útikönyvek szerint is egyrészt a Bvumba hegyekhez és a Nyanga Nemzeti Parkhoz, valamint Mozambikhoz való közelsége (15 perc a határtól). Emellett a város északi peremén található a Cecil Kop Nature Reserve, benne a Tiger’s Klof Dam-mal, ahol délután négy óra tájban zebrák, zsiráfok, antilopok és rinocéruszok gyűlnek az etető köré, azon kívülre pedig a kíváncsiskodó turisták. Mutaréban felfedeztem emellett egy „Aloe kert” nevet viselő parkot is, pálmákkal, virágokkal, terjedelmes fákkal, igaz, a padok kicsit lerobbantak, szemétkupacok övezik őket, a gyepet pedig néhány helyi inkább ágyként értelmezi – de azért egy kis időre itt is kellemesen ki lehet kapcsolódni.
Amit Mutaréből mindenképp élményként őrzök: Ann Bruce. Backpacker-ként („hátizsákos/turistaszálló”) is (kényelmes, tiszta, és bőséges a reggeli), illetve illemtanbéli és egyéb hasznos információk forrásaként is. Mintaszerű figyelmeztetés a fürdőben: „This bath is dangerous. Do not slip.” (Ez a fürdő veszélyes. Ne csússz el.”) A WC-ben: „Do not pee on the floor, on the seat or anywhere else except the very big hole. Behave like a pissing angel!” („Ne pisilj a földre, az ülőkére, illetve bárhová máshova, a nagyon nagy lyukon kívül. Pisilj úgy, mint egy angyal!”) Ann Bruce sógora egyébként – mily meglepően – magyar, s Botswanában (tényleg mindenhol van belőlünk), a fővárosi kórházban az egyetlen ortopédus. Ann Bruce-tól szereztem még azt az információt is, hogy a Nyanga Nemzeti Parkbeli Pine Tree Inn-ben júliusban, azaz tél közepén, nem mást, mint karácsonyt ünnepelnek, feldíszített karácsonyfával és télapóval.

Hasznos információk azonban bárhol és bármely pillanatban lecsaphatnak. Egyik alkalommal azirányban kaptam tippet a határ és Mutare között ingázó taxiban, hogyan lehet gyémántot csempészni. Ez most inkább maradjon az én titkom, még csak véletlenül sem szeretnék senkit bűnbe sodorni (én meg úgyis kaptam ígéretet egy kövecskére:)
Másik alkalommal egy olyan roncsot sikerült taxi címén kifognom, amelyen megfigyelhettem, hogyan nézhetne ki az 1970-es Trabantunk, ha túlélte volna az éveket. A roncsjelleg csak akkor kezdett zavarni kissé, amikor észrevettem, hogy a sebváltó melletti ping-pong ütő méretű nyíláson keresztül lelátok a földre (s ebben a pillanatban az út összes pora az arcomba ömlött). Amikor tegnap azon gondolkoztam, hogyan írjam majd ezt le, épp egy chapán ültem, és csak úgy kíváncsiságból lenéztem az alvázra. Ott is leláttam a földre. Úgy látszik, ez valójában helyi jellegzetesség... A határ és Mutare között csak taxival lehet egyébként közlekedni, amelyért a 15 dolláros kínált fuvarár elsőre elég borsosnak tűnhet – de csak a tapasztalatlanoknak, mert a tényleges ár 2 dollár. De hát az ember fia próbálkozik… Ehhez persze azért meg is kell osztani a taxit, olykor (veled együtt) 5-6 fővel a 4 férőhelyen.

Afrikai eljegyzés

Erre szokták mondani, jó időben jó helyen (ami a sztrájk kezdeténél a piacon kevésbé volt igaz). Kollégám, Delfim életében úgy alakult, hogy július utolsó napján bekötteti a fejét (hogy miért „úgy alakult”, arról később). Persze, ha később érkezem is lett volna esélyem (még mielőtt valaki elkezdene spekulálni, nem én leszek a menyasszony!), mivel Delfim maga is – ne felejtsük az itt mindennapos poligámiát – több feleséget tervez.

Most bárki kijavíthatna, hogy egy eljegyzés még nem feltétlenül fejbekötés, rettegett nevén házasság. Itt azonban gyakorlatilag igen. Egy kéz elnyerése ugyanis olyan anyagi és tárgyi befektetést igényel, hogy egy bölcs vőlegény később nem gondolja meg magát. (Delfim szerint is az eljegyzéssel olyan, mintha már összeházasodtak volna…). Vidéken, a kisebb falvakban még ma is előfordul, hogy a család választja ki a jövendőbelit. Ma azonban az esetek túlnyomó többségében már itt is a fiatalok döntik el egymás között, kivel kötik össze életüket – a szülői jóváhagyás viszont továbbra is szükséges.
A szülői jóváhagyás pedig egy listában testesül meg, ami tartalmazza mindazt, amit a kézfogó előtt a vőlegénynek be kell szereznie. Delfim a következő listát kapta: teljes öltözet a jövendő apósnak és anyósnak (cipőt, zoknit, órát is beleértve!), két ruha, valamint nyaklánc és óra a jövendőbelinek (amelyeket majd a kézfogón visel), és még egy fejkendős capulana-kosztüm (hagyományos helyi textília) a nagymamának is. (Ez a befektetésnek még csak a tárgyi része…). Mindezt azért, hogy a pályázó bizonyítsa, komolyan gondolja a frigyet, s nem utolsó sorban el is tudja majd tartani valamiből a család szeme fényét. A listaelemek beszerzésébe a vőlegény egész családja besegít, és ha a fiú édesapja még él, az ő elsődleges felelőssége a költségek fedezése – egyéb esetben az apai nagybátyé.

Ha a vőlegénynek sikerült mindent hiánytalanul előteremtenie, sor kerülhet a ceremóniára. A dátumot mindig a lány apja tűzi ki, tologatásnak helye nincs (ezért is „alakult” Delfim életében eme napra). A két család közötti összeköttetést és a ceremónia megtervezését a szomszédok, barátok közül kiválasztott tanúk, a padrinho-k bonyolítják le – padrinho csak egy házaspár lehet, akinek szintén van már tapasztalata. Az eljegyzést a menyasszony családja a szülői házban, saját költségén szervezi meg.

… pénztranszfer

Valahogy az egész eljegyzés egy folyamatos pénztranszfer. Délután 3 óra tájban (most sem svájci óra pontossággal...) a menyasszony nagymamája egy tálat tesz az első utcára nyíló kapuba. A vőlegény családtagjai (a vőlegény ekkor még nincs ott, sem a szülei, de még a vendégek sem) pedig akkora összeget tesznek a tálba, amennyit elegendőnek vélnek. Ha a letét kevésnek bizonyul, a kapu zárva marad – de ha nem, beléphetnek a portára. S ez így megy tovább minden egyes kapunál, lépcsőnél és ajtónál, a leteendő összeg pedig minden egyes tálban duplázódik. Miután kinyílt az utolsó ajtó is, a vőlegény családtagjainak három capulanába tekert lány közül el kell találniuk, ki a vőlegény szíve választottja. Ha tévednek, s a pénzt rossz fejre helyezik, a kiválasztott lány megtarthatja azt. Ők pedig próbálkozhatnak tovább, de (persze) nagyobb összeggel. Miután eltalálták, a menyasszony tanúi behozzák a listán kért öltözeteket. Asztalt és szőnyeget azonban nem hoznak, ezért a vőlegény családjának erről is gondoskodnia kell „bölcsen, előre” – a földre ugyanis tilos bármit is letenni.

Ezután következik az újabb (de már utolsó) pénztranszfer: egy tárcában átnyújtanak külön a jövendő anyósnak és apósnak egy-egy szimbolikus összeget /ez a szimbolikus összeg Delfim esetében 5000, illetve 6000 meticais-ra (kb. 30.000 ill. 36.000 Ft-ra) rúgott/. A menyasszonynak ekkor az apja tárcájából ki kell vennie annyit, amennyire szüksége van, s amennyit gondolja, hogy tulajdonképpen ér. A vőlegény családtagjainak pedig ezt a kivett összeget pótolniuk kell az após tárcájában… Ha nem sikerül, a ceremónia megszakad – a család hitele pedig jócskán csorbul.
Ha viszont igen, a ceremónia folytatódik, s végre megérkezhet a vőlegény. A padrinho kötelességről és szövetségről szóló, órával és bilinccsel illusztrált szellemes eszmefuttatása
kíséretében a szerelmesek gyűrűt cserélnek, s kezdődik az igazi ünneplés, evés-ivás, ajándékátadás, csoportképek vég nélkül, tánc, hol lüktető afrikai ritmusokkal, hol egymásratapadós latin slágerekkel, egészen reggel 6-ig. Delfim azért elárulta a kulisszatitkot is: a lány és a fiú ma már többnyire előre megbeszélik egymás között, mennyit vesz majd ki abból a bizonyos tárcából a lány. Akit egyébként családja nőtagjai is előre kiképeznek, hogy tudja, mennyit ér, s ezért mennyivel is „illik” a tárcát könnyítenie.

Ez azonban csak a n’dau módra levezényelt kézfogó. Kicsit keletebbre, a shona törzshöz tartozók például pénz helyett ökörfejet (akár 15-20-at is), a machamba (termőföld) egy részét, tálakat, ékszereket kérnek a vőlegénytől, családja vagyonának és pozíciójának bizonyítására.

A helyi törzsek tradíciója szerint két fontos momentum van az életünkben: amikor megszületünk, s amikor megházasodunk. Ha egy házasság nem a hagyományok szerint köttetik, a családok nem ismerik el azt, így a születendő gyermekeket sem, és segítséget sem nyújtanak szükség esetén. Ha a feleség pedig egy napon meghal, saját családja még eltemetni sem hajlandó… A férjnek ekkor 48 órája van arra, hogy előteremtse mindazt, amit egy tradicionális házasságkötés esetén kellett volna. A család csak ezután hajlandó elismerni, s eltemetni halottját.

Chimanimani, s a helyi nyelvörvény

Bom dia, marara se? – Jó napot, hogy van?
Ndinotenda! – Köszönöm!
Mareí? – Mennyibe kerül?

Egy kis nyelvlecke, mert ha valaki például Chimanimaniba megy, portugálul nem feltétlenül értik meg. Akárcsak az egész országban bárhol. Az ország hivatalos nyelve ugyan a portugál, de – a legutóbbi, 1997-es népszámlálás adatai szerint – a lakosság csupán 6 százaléka beszéli anyanyelveként (ez a fővárosban 25 százalék), és 40 százalék állította csak magáról azt, hogy egyáltalán beszéli a nyelvet. Az emberek otthon, a családban elsőként ugyanis törzsük nyelvét tanulják meg, és használják, a portugált pedig csak az iskolában, esetleg – mert legtöbben csak az utcán, iskolába ugyanis nem járnak.

A fenti nyelv chiúte, de lehetne akár shona is. A helyi nyelvek pontos számát a nyelvészeknek mindeddig még nem sikerült meghatározniuk, a találgatások 20-30 közé esnek. Közülük néhány annyira hasonlít egymáshoz, hogy akár egy is lehetne, néhány viszont annyira eltér a másiktól, hogy beszélői egyáltalán nem értik meg egymást. A helyi nyelvek többségében egyébként nagyon sok portugál szót is fel lehet fedezni, életmódjukból fakadóan elsősorban a modernitás szavait. A mozambiki portugálban, különösen a fiatalok által használtéban, pedig töménytelen angol szót, amelyeknek mind megvan ugyan a portugál megfelelője, de hát így biztosan cool-abb.
A teljes hosszában angol mondatok azonban nagy valószínűséggel egy zimbabwei, – szintén nagy valószínűséggel illegális – migránstól, sok-sok esetben azonban politikai menekülttől származnak. 2008-tól kezdve a demokratikus módszereiről kevésbé híres Mugabe elnök megtorlásainak és az országot csődhelyzetbe taszító gazdaságpolitikájának köszönhetően zimbabweiek tömegei áramlottak Mozambik szomszédos Manica tartományába. Ahol az illegalitás problémáján túl nyelvi nehézségeik legalább nincsenek, hiszen közös nyelvük a shona, amelyet itt is, ott is, egyszerűen mindenki beszél.

Az eredmény tehát egy nyelvegyveleg, ahol általában a helyi nyelv bizonyul a legközösebbnek, s legtöbbször a legpraktikusabbnak is. Így például Chimanimaniban, ahol rögtön a bejáratnál a következő párbeszéd hangzott el (még portugálul) a parkőr, mellényzsebében büszkén kandikáló fogkefével és kollégám, Dionísio között – annak kapcsán, mennyibe is kerül tulajdonképpen a belépő (hozzáteszem, naponta érkezik legalább egy-két turista):
 Mennyibe kerül a belépő? 1,5 napot maradnánk.
 Előbb telefonálok.
 Miért?
 Mert beszélnem kell előbb.
 De miért?
 Öööö, hát pénzért.

Dionísio ekkor átvette a párbeszédet chiúte nyelvre (amelyet egyébként anyanyelvének tekint), amelynek az őr is láthatóan jobban örült, mert sokkal magabiztosabban mondta, hogy akkor a belépő konkrét összegét inkább a park vezetőjével beszéljük meg… Igaz, ez azután hangzott el ebben a formában, miután Dionísio meglebegtette, akár be is jelenthetnénk őt a felügyelőségen, hogy ilyen flexibilisen kezeli a belépődíj kérdését. (Hivatalosan a belépő mozambikiaknak egyébként 100 meticais, külföldieknek 200 (580, ill. 1160 Ft), s az autónak külön plusz 200 meticais.)

A belépőt tisztességesen ki is fizettük, s szépen regisztráltak is egy könyvecskében. Másnap a kijáratnál azonban egy másik könyvecske tárult elénk. Amely jóval kevesebb lapot és névbejegyzést tartalmazott, a miénket pedig semmiképp. Mivel duplán azért mégsem vicces belépni, reklamáltunk, amelynek az lett a következménye, hogy „kettős könyvelésüknek” köszönhetően a szállás díját már nem is tudták felszámolni… turisztikai bevétel-optimalizálás.

De mi is Chimanimani?

2056 km2-en elterülő természetvédelmi terület az ország középnyugati részén, Chimoio-tól két-háromórányi autóútra – négyötödrészben Mozambik (1756 km2), egyötödrészben pedig Zimbabwe területén. A még egészen vad állapotban lévő park változatos növény- és állatvilágot rejt, túrázás közben az ember fáról csüngő majmokkal, ritka madárfajokkal találkozik, megfigyelheti az antilopok és bölények vonulását, sziklák között megbújó – a helyiek által szentnek tartott – tavacskákban lubickolhat, s élvezheti a civilizáció távollétét. Chimanimani-hegységben található Mozambik legmagasabb csúcsa is, a 2436 méter magas Monte Binga. Chimanimani egyébként maga is egy hegy, neve pedig shona nyelven szűk „torkot”, „szűk helyet” jelent. Mégpedig azért, mert egy olyan helyről ered, ahol – aláírhatom – tényleg elég szűkös.

A zimbabwei oldal turisztikai fogadóinfrastruktúra szempontjából egyébként jóval fejlettebb és kiépítettebb, amely példázza azt, hogy a turizmus Mozambiknak ezen a részén még eléggé erősítendő terület. Nemcsak a térség természeti, kulturális és történelmi potenciáljának kihasználása, hanem elsősorban a turisztikai bevételek helyi fejlesztésbe történő visszaforgatása céljából. A zimbabwei oldalon található egyébként Afrika legdélibb trópusi esőerdeje, amely nemcsak különleges fajokat – papagájvirágot, vadorchideát, páfrányokat és egyéb különleges fafajtákat – rejt, hanem különleges méreteket is: egy közel 70 méter magasba szökellő, 16 méter körkerületű, 1000 éves vörös mahagóni fát.

A másfél nap, amelybe a túrát bepréseltük, épphogy elég volt, s a 2x8 km-es tűző nap alatti hátizsákos hegymászásnak köszönhetően nem kevéssé kimerítő is – ez volt azonban életemben az első alkalom, amikor azt éreztem, hegyet mászni tényleg megéri. Chimanimanira legoptimálisabban egyébként minimum két-három napot érdemes szánni, belekalkulálva azt, hogy az embernek minden élemet, s innivalót magának kell felvinnie, gyalog. A táborhelyekig csak egy darabig lehet ugyanis autóval könnyedén felkapaszkodni – akkor is szinte csak négykerék-meghajtással –, az utolsó 8-10 km-t viszont gyalog érdemes/célszerű megtenni.

Az éjjelt az öt chimanimani-i táborhely egyikén, Chikukwán töltöttük, egy kis kunyhóban, nádfedéllel, csupán két ággyal és egy fürdőnek álcázott sarokkal, de teljesen konszolidáltan, s olcsón: egy kétfős kunyhó 200 meticais-ba, mintegy 1150 forintba kerül. Szándékosan használtam a töltöttük szót, mert egész éjjel szinte le sem hunytam a szemem. Rég – vagy talán soha? – nem aludtam még koromkoromkoromsötétben, azt pedig közel 1500 méter magasan, ami egy alföldi lánynak egyébként is maga a Mount Everest.

Másnap reggel, a tábortól félórányi sétára, útközben átbillegve egy kis hegyi folyót átszelő farönkön, a zubogó Nhahuco-i vízesés lábainál, a vízharmat hűsében reggeliztünk. A visszaúton, újra hegynek felfelé a sziklák között, a faágakon ugrándozó majmok rikoltozásától kísérve, egy sziklatömb oldalán a mintegy háromezer éves, busman törzstől származó, vérrel és szénnel készített Chinhamaperei barlangrajzok tárultak elénk – a történelemkönyvből jól ismert motívumokkal: vadászó férfiak, gyűjtögető asszonyok, az elejtendő vad képe (helyi változatban: elefánt, antilop és krokodil). Ekkor eszméltem rá, már az őskorban is milyen jól tudták, a siker alapja a koncentráció és a vizualizáció – ma azonban mintha mindezt elfelejtettük volna… Útban lefelé, vezetőnk, Robert egy pillanatra megállt egy kövekről csörgedező forrásvíznél, félbehajtott egy levelet, s úgy mert a vízből. A hagyomány szerint a forrás vizéből ugyanis csak levélből szabad inni. A mítosz pontos eredetét és jelentését Robert nem ismerte – a helyiek egyszerűen csak követik –, de feltételezem, ez is valamilyen balszerencsét hozhat… Chimanimanit egyébként (csak) vezetővel ajánlatos bejárni: aki egyrészt biztosan ismeri az útvonalakat, másrészt, biztosan tudja, hol nem tévedhet az ember a függetlenségi és a polgárháború idején elaknásított és máig esetleg még fel nem tárt aknaterületre.

… nem tábortűz

Chimanimaniban sem minden tündérmese azonban, ahogyan egész Mozambikban. Az éjszakai tájat sajnos nem a holdfény színezte, nem is a tábortűz, hanem a Chimanimani Nemzeti Park kellős közepén (!) lángoló erdőrészek.
Amelyeket korántsem a hőség gyújtott meg. A mozambikiak egyik fő bevételi forrása, s egyben tüzelője az elégetett fából nyert faszén, amelyet országszerte félmázsás zsákokban árulnak a piacokon és az utak mentén. Így pusztul el szépen lassan (de inkább gyorsan), napról-napra Mozambik erdőterülete. Ma az ország területén folyó, ún. „ellenőrizetlen égetések” következtében évente mintegy 219 ezer hektárnyi, érzékelhetőbben mintegy 405.500 futballpályányi terület tűnik el Mozambikban. Pár héttel ezelőtt egy, a természeti erőforrások kezelését tárgyaló szemináriumon hangzott el a megállapítás: „Olyan tempóban égetik el ezt az országot saját lakosai, hogy nem marad idő újraerdősíteni.”

További képek a következő linken tekinthetők meg:
http://picasaweb.google.com/107607413794295381580/Mocambique#


A projekt a Német Fejlesztési Szolgálat (DED – Deutscher Entwicklungsdienst) Junior Fejlesztési Szakember Programjának (NFP – Nachwuchsförderungsprogramm) keretében valósul meg (www.ded.de). A hazai háttértámogatást és koordinációt a Magyar Önkéntesküldő Alapítvány (HVSF – www.hvsf.hu) biztosította.