2010. október 25.

A mai nap is az afrikai hagyományoknak megfelelően indult, a tervezett 9 órás indulás helyett már 10-kor sikerült kilépni kicsiny szállásunk ajtaján.

Az afrikai országokban jellemző, hogy az idő nem pénz. Ha van is megbeszélt időpont egy találkozóra, nem garancia, hogy mindkét partner időben megérkezik. Azonban ha hosszú órákat késel, számukra az sem probléma. Ha esik az eső, az élet megáll, nem probléma.
Ha vendég érkezik hozzád, s épp az otthoni teendőid közepette nem tudsz azonnal a rendelkezésére állni, nem probléma, leül a „küszöbre” és türelmesen vár.
Az alapítvány autója még mindig szervízelés alatt volt, ezért a helyi tömegközlekedésre esett a választás. Mivel nincs hivatalos, a „városi önkormányzat” által szervezett tömegközlekedés, a kongói leleményesség itt is kibontakozott. Autó hiányában kétféle lehetőség áll rendelkezésre, hogy eljusson az ember A pontból B-be. „Transzporttal”, ami annyit tesz, hogy ha egy arra haladó autóban van szabad hely, és a kívánt irányba megy, akkor felvesz stopposként. A sofőr már előre, még a kocsiból jelzi, hogy hány szabad férőhely van nála, mert gyakran előfordul, hogy nem te vagy az egyedüli utas. A viteldíj a nagyobb központok között rögzített és a megtett távolsággal arányos. A másik lehetőség a „minibus” vagy „taxibus”, ami kisebb-nagyobb furgonokat, „mikrobuszokat” jelent, amelyekről fürtökben lógnak az emberek. Szükség szerint a „magánvállalkozó” az utaslétszám növelése céljából a járművön kisebb-nagyobb átalakításokat végezhet, itt vágunk egy ablakot, ott berakunk egy fapadot. A transzportjármű leintése nem volt kihívás számunkra, mert mihelyt kiértünk az utcánk végére, már le is dudált bennünket egy igen elegáns autó, az elegáns sofőrjével és örömmel vitte a mundele nőket a kívánt célállomásig, noha eredetileg nem ebbe az irányba indult.
A helyi amerikai iskolába mentünk partnerkapcsolat építés céljából, hogy az alapítványi iskola újonnan induló angol óráihoz szótárakat kapjunk. Ebben a szituációban egy újabb kulturális különbséggel találkoztunk. Míg nálunk a portás az intézményen belül igyekszik a kívánt személyt előkeríteni, addig itt jó esetben kap az ember egy telefonszámot és a továbbiakban már az ügyességén múlik, hogy célt ér-e. Számos telefonhívás után végül megnyílt az iskola kapuja.
Újabb transzporttal a kézműves piacra indultunk, hogy beszerezzük az otthonra szánt ajándékokat. A piac megint csak megerősítette, hogy az RDC (République Démocratique du Congo) még nem turistacélpont, így a nálunk már megszokott tömeges fényképezős ázsiai turista csoportjelenséggel egyáltalán nem szembesültünk. Az arab bazárok világával ellentétben meglepetésünkre a helyi árusok nem voltak erőszakosak. Az árukínálat bőséges és magával ragadó: ébenfából, csontból, kézzel készített ékszerek, féldrágakövekből, néha műanyagból és „wenge” fából faragott szobrok, dobozkák, állatfigurák (éljen a szafari hangulat: elefánt, zsiráf, bonobo, teknős, antilop) és a számunkra legkedvesebb halformájú sörnyitó. Voltak továbbá az ország különböző törzseitől származó maszkok, és a Kongó-medence kuba törzsének portékája, a rafia. A rafia a pálmák családjához tartozó növény, melyből terítőket, párnákat, kisebb-nagyobb faliszőnyegeket készítenek helyi tradicionális színekkel és mintákkal. Mi sem tudtunk ellenállni a csábításnak és a piac „rafia királynőjénél” válogattunk a legszebb és a legjobb minőségű darabok közül. Nyilvánvalóan a piaci hangulathoz hozzátartozik a kihagyhatatlan alkudozás, amit nyelvi nehézségek miatt France-ra bíztunk. Mivel a mundelék számára az árak „csillagászatiak”, Papa Mutombo (a nagy tiszteletnek örvendő férfiakat a „Papa” titulussal illetik) trükkhöz folyamodott. A kongói árak elérése érdekében mindig az volt a felesége közülünk, aki által éppen kiszemelt portékáért folyt a szópárbaj.
Az alkudozás fáradalmait a helyi snack és ital társaságában pihentük ki. Az üdítők választékára többnyire a szénsavasak a jellemzőek, ha nem kóla, akkor a helyi piros Vitalo-ra vagy a D’jino-ra esett a választás. Az ital mellé nyers és főtt földimogyorót rágcsáltunk (felejtsd el a „Mogyi” sós pörkölt változatának ízvilágát). Itt egy újabb szokást fedeztünk fel. A pincért vagy épp az utcai cipőpucolót nem ám kézzel magunkhoz intjük, hanem „cuppantással” hívjuk. Ahhoz hasonlítanám, amikor otthon egy kedves kiskutyát hívsz magadhoz. Egy rövid kitérőt tettünk egy étteremhez, ahova a megjavított alapítványi autót is hozták. A tapasztalt „oszd meg, amid van” szokásnak újabb példájával találkoztunk, amikor is France az egyik vendég tányérján a csikwanga éttermi változatát mutatta, és ők örömmel kínálták fel számunkra kóstolásra.

A délutánt egy helyi biológus kígyófarmján töltöttük, akinek kertje számos kígyó otthona, melyeket elsősorban a szenvedélye mellett kutatás céljából tart. A kollekciót Kinshasa 50 km-es vonzáskörzetében fogták be. Upsssz... Ennyi kígyóval laknánk egy szomszédságban? Számos érdekes információt tudtunk meg a viperákról, kobrákról, pitonokról. Itt hallottam először arról a liánfajtáról, amely külsőben teljesen alkalmazkodott a trópusi környezethez és tényleg úgy fest, mint az esőerdők liánjai. A sok információ mellett sok kígyó is hamarosan a nyakunkba zúdult. Mi lányok mindketten jól álltuk a sarat, akarom mondani a kígyókat, míg ez a honi barátunkról kevésbé volt elmondható. Douman rettegő tekintettel vette a nyakába a 3 méter hosszú afrikai vörös pitont... Ha nem kígyó, akkor épp vagy a krokodilok, a beszélő ara papagáj vagy egy óriás szárazföldi teknős társaságában mulattuk az időt.