2010. október 26.

4 órás reggeli riadót követően 5-kor útnak indultunk Matadi irányába.

A korai órának köszönhetően Kinshasa utcái szinte kihaltnak tűntek. A reggeli félhomályban még pislákoltak a közvilágítás fényei, pontosabban az a néhány csupasz villanykörte elvétve egy-egy boltocska homlokzatán.
Nem sokkal indulásunk után kerékcserére szorultunk, de mivel az emelő megadta magát, így fel kellett keresnünk egy „gumiszervizt”, ami azt jelentette, hogy a következő faluban megálltunk az út szélén annál a pontnál, ahol különféle gumiabroncsok sorakoztak egymás hegyén-hátán. Mivel már kellően felfokozott hangulatban voltunk az előttünk álló programok miatt, kiszálltunk hát az autóból, hogy elvegyülve a helyiek között (nem mintha ez olyan egyszerűen menne két fehér turistának a fekete kontinensen) bepillantást nyerjünk az afrikai vidéki életbe. Sétálgatásunk közepette egyszer csak belebotlottunk a „hentesüzletbe”, ahol az imént még békésen mekegő kis kecske átvágott torokkal feküdt a „pulton” (értsd: rozsdás hordó tetején összeszögelt deszkatábla). Miközben egy mellékutca hangulatát igyekeztünk lencsevégre kapni, a helyi lakó kirontott a házból, hogy nem fényképtéma az ő kerti „toalettje”
A Matadiba vezető országút használata díjköteles, így a következő megállónk a díjbeszedő kapu volt, ahol ismét működött a „Mc Drive” módszer és helybe hozták a reggelinket, a darált tökmagból készült MBIKA-t. France idegenvezetői vénája töretlen, s előkapta a kamerát, hogy megörökítse, miként kerül a helyi specialitás elénk a csomagolásból (értsd: kukoricacsuhé). Na, ezt nem kellett volna! Nyomban megleptek a rendőrök, és kemény harc bontakozott ki, hogy videofelvétel nem készülhet stratégiai ponton. Az igencsak felforrósodott hangulatot nem volt könnyű lehűteni, de végül France-t nem vitték be a „helyi rendőrőrsre”. Nos, ekkor döntöttük el mi is, hogy ennél a pontnál stratégiát váltunk, és innentől kezdve az „online” tudósítás helyett mindent helyben papírra vetünk.

Az Afrikára oly jellemző vörös földdel szegélyezett út mentén a mangó és a banánfák között kicsi, szegényes, pálmatetős vályogviskók roskadoztak. Az út túloldalán teherautó rostokolt, platóján több méteres zsáktoronnyal. Az útszéli „Mc Drive”-ban antilophús kapható.
Reggel 9-kor már Kisantu falu botanikus kertjének páradús, oxigénnel telt trópusi levegőjét szívhattuk. Kisantut másik nevén Inkisinek is nevezik, amely a gyarmatosítás idejére vezethető vissza. „Kisi” varázslatot jelent, a falurész, ahol a feketék laktak, míg „Santu”szentet jelent, ami a fehér jezsuita szerzetesek által lakott területre utal. A botanikus kert Kongó harmadik legnagyobb trópusi növénygyűjteménye, melyet 1900-ban alapított Justin Gillet, jezsuita szerzetes.

Szebbnél szebb trópusi növények között barangoltunk, legyen az a sárga bambusz, a szafu (hosszúkás tojásdad alakú, rózsaszín termésű fa) a brazil óriáspálma, a rafia, az utazópálma vagy épp járófa, melynek hajtásai „lapjával” sorakoznak egymás mellett és a ma élő „legidősebb” példány mérete eléri a 2 km-t. Rövid sétánk során részesei lehettünk egy hamisítatlan őserdő élményének is. Készültek is ám a fényképek tucatjával a sűrű pálmabozótban.
A délutáni program a Wampa, egy vízesés látogatása volt, melyhez az út egy kalandos függőhídon, egy „égig érő” mangóligeten át vezetett egy csapat vidéki gyermek társaságában. A helyi gyerekek csakhamar hozzánk csapódtak, s lelkesen készültek a fényképek rólunk, a mundelékről is. Itt éreztem először igazán, hogy mennyire különlegesek vagyunk számukra, sokuk még soha nem látott fehér embert. Többük örömmel mászott fel az átlagosan 20 m magas mangófákra, hogy friss gyümölccsel szolgáljon nekünk. Kedves kis fekete szüretelőink szinte a csimpánzokat megszégyenítő gyorsasággal másztak fel a fa tetejére.
Az este még tartogatott meglepetéseket, amikor is Matadi előtt 25 km-rel autónk motorja túlmelegedett. Matadi a Kongói Demokratikus Köztársaság második legnagyobb, 500 ezer lélekszámú kikötő- és iparvárosa, hatalmas vámközponttal. Az ország kapujának is nevezik, mert az óceántól 80 km-re fekszik, a behajózás a Kongó folyón történik. A kényszerpihenő eredményeként, az országút mellett igazi afrikai szavannai éjszakában csodálhattuk a csillagokat. Hiszed, vagy nem, de mi ezt is élveztük. A helyi falusiak nyomban körénk gyűltek, próbáltak segíteni, s az meg végképp meghatott, amikor az út szélén székkel kínáltak. A klasszikus kongói mindennapok szerves része a kék műanyag szék, melyből hármat hoztak nekünk. Oh, te szegény mundele, csak nehogy kényelmetlenül érezd már magad!
Ja, és eddig nem tudtuk, hogy a 20-as éveiben járó fiatal srácok között ekkora sikert tudunk aratni néhány cukorkával. Az egész kongói tartózkodásunkra úgy készültünk, hogy az út során mindig legyen nálunk valami kis édesség, apró játék, hajgumi stb..., amivel örömet szerezhetünk az apró gyerekeknek. Akkor ott a körülöttünk lévő néhány cseppségnek akartunk kedvezni, amit a tinédzser fiúk is poénra vettek, és beálltak a sorba.
Végül a hűtőfolyadék csövét sikerült megfoltozni és a rövid kényszerpihenő után megérkeztünk France nővéréhez, Mama Gizelle-hez és férjéhez, Tonton Il-hez. France sógora a kongói vámhatóság egyik „nagy embere”, felesége pedig egy saját maga által szervezett afrikai karizmatikus felekezet vezetője. A népes, öt gyermekes család tovább bővül, amikor Mama Gizelle egy újabb árvát vesz szárnyai alá, akit a gyülekezetében ismert meg.
Afrika úgy igazi Afrika, ha mindig történik valami. Hát, ez a mi esetünkben sem volt másképp. „Sógorunk” az Alapítvány számára egy találkozót szervezett a vámparancsnokság negyedik emberével, hogy egy reményteljes, jövőbeni együttműködés részleteit megbeszéljék. Mi azt hittük, hogy France „Mr. Big” otthonában tesz majd egy rövid látogatást, mi pedig az autóban megvárjuk. Helyette Matadi egyik legszebb szállodájában találtuk magunkat, egy elegáns teraszon, a városra néző csodaszép kilátással, a hely úriemberek és egy finom pohár bor társaságában. A farmeros, sportcipős „madárlátta turistaszerelésünk” nem épp az alkalomhoz illett, de hamar felvilágosítottak, hogy egy mundele esetében ez igazán nem gond.
Ekkor este egy újabb felismerés tisztult le bennünk az afrikai fehér-fekete viszonyról. Zavarba ejtő, ahogy fehér emberként az utcán a gyerekek messziről megcsodálnak, hangosan „mundeléznek”, számos esetben még félnek is tőled, a mindennapi élethelyzetekben pedig az, hogy fehér vagy már maga egy kiváltság. Mindez még inkább jelen van Kongóban, egy olyan országban, ahol nincs turizmus, s minimális a fehér ember jelenléte. A társadalmi berendezkedést jól mutatta ez az este abból a szempontból is, ahogy 8 órakor még az országúton rostokoltunk a lerobbant autó mellett a szegény falusiak társaságában, majd alig három óra múlva pedig az elit társadalmi réteg köreiben találtuk magunkat.
A kongói társadalom mélyen diverzifikált, nincs középosztály, a legszegényebb és a leggazdagabb réteg képviselteti magát. A korrupció és az érdek szerinti mesterséges szegénység uralja az országot.