2010. október 27.

Ezen a reggelen tapasztaltuk meg először, hogy mit is jelent az esős időszak Kongóban.

Hirtelen nagy mennyiségű csapadék zúdul le a városra, miközben fülledt, párás a levegő. Ilyenkor az élet megáll, nincs tanítás az iskolában, a boltok nem nyitnak ki, s mindenki az eső elálltát várja, ami rendszerint egy-két órán belül be is következik. Hát, mi is így tettünk. Dél körül kiderült az ég és a helyi piac felé vettük az irányt, ahol az esti főzőcske hozzávalóit szereztük be. A menü pondu fufuval. A pondu egy a maniókazöldség leveléből készített a spenótfőzelék színéhez és állagához hasonlítható főtt zöldségköret. A fufu egy olyan alapvető élelmiszer, mint nálunk a kenyér, a legszegényebbek asztalán is megtalálható. Manióka- és vagy kukoricalisztből víz hozzáadásával készített tejbegríz állagú főtt gombóc. Bármilyen ételhez köretként fogyasztják. Természetesen mundelenként megint nagy feltűnést keltettünk. Az asszonyok először idegenkedve néztek, mutogattak ránk, de a vásárlás közben megtört a jég, és jöttek a pózok, a mosolyok, a viccek és a tapsok szép sorban. A bevásárlólista a következő volt: 2 kéve pondu, kukoricaliszt, manióka liszt, pálmaolaj, darált főtt földimogyoró, majomkenyér, tomele (egy szavannai fa termése). Asszonyi invitálásra még fumbuát is beálltunk aprítani. A műveletet fénykép és nagy tapsvihar üdvözölte. A piacról a város legmagasabb pontjához, a Belvederéhez indultunk. Szép kilátás nyílt a várost körül ölelő hegyekre. A hegyoldalra épült viskók, a vörös lösz és a pálmafák mediterrán hangulatot idéztek. Érdekes dolgokat tudtunk meg a hely történelméről az „ad-hoc” idegenvezetőtől. Ezek közül néhány: Henry Stalé, II. Lipót belga király tudósa fedezte fel Kongót a belgák számára, és kezdetét vette 1885-ben a gyarmatosítás, az ültetvények kiépítése a rabszolgaság intézményével együtt. Matadi kikötőváros szerepéből adódóan hatalmas rabszolgapiaccal és Kinshasa felé tartó rabszolgaszállító útvonallal rendelkezett. A rabszolgák nem ritkán napi 20-30 km-t is gyalogoltak, míg eljutottak a 350 km-re fekvő Kinshasa fővárosba, ahol eladták őket. A város tragikus történetéhez tartozik az a 30-as években megtörtént katasztrófa, amikor alagutat próbáltak fúrni Kongó első vasútvonalához gyorsítva ezzel a forgalmat a két város között. A munkálatok közben az alagút beomlott és maga alá temetett több mint háromezer munkást. Azért, hogy közvetlen közelről átérezzük a város valódi hangulatát, rövid sétát tettünk az afrikai valóságban. Az utca képét a deszkából összetákolt „boltok” formálják, ahol a helyi árusok számára a megjelenésünk beszédtémát adott. Papa Mutombo turistáit „madártávlatból” figyelte. Ahogy lassan a kocsival követett bennünket, fültanúja lehetett a helyiek reakciójának: „Ezek biztos németek.” „Nézzétek már, hogy a mundelék hogyan járnak” és utánozni kezdtek bennünket. Nem ritkán az országban jelen lévő kínai nagyberuházások miatt a fehéreket egyszerűen a kínaiakkal azonosítják, és ha nem a mundele, akkor a „chinoise” (franciául kínait jelent) szótól visszhangzik a vidék. A már messziről hangos CD üzletnek nem tudtunk ellenállni, s eldöntöttük, hogy itt szerezzük be a hamisítatlan kongói dallamokat. Nehéz a közeget szavakban visszaadni, de képzelj el egy 2x3 m cölöpökön álló deszkából összetákolt, lyukas padlózatú kunyhót, ahol a zenei választékot a bódé falán sorakozó poros hangkazetta-borítók adták. A fiatal üzletvezető azonban modern PC felszereléssel másolta a kívánt hanganyagot, igény szerint akár mp3 formátumban is, a vásárlók részére. Míg a fejlett világban törvények születnek a szerzői jogok védelmében, addig itt az illegális másolás formájában történő értékesítés az egyetlen út, hogy efféle szórakozáshoz jusson a mindennapi ember. Hiszen más lehetőség nem is adatik meg, nincs mozi, színház, kávézó, s itttartózkodásunk ideje alatt mindössze két disco jellegű létesítményt véltünk felfedezni. A közösségformáló szerepet a gyülekezetek adják. Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy az istentiszteletek hosszúak (2-3 órás), rendkívül dinamikusak, sok énekkel, zenével és show elemekkel tarkítva. A nap utolsó állomása a Kongó folyó egyetlen, a japánok által épített hídja, a Marshall híd volt. A hídra, mint stratégiai lokációra, természetesen nehézkesen ment a feljutás és belépőt is szedtek. A japán precizitással kivitelezett függőhíd forgalma elenyésző volt, az egy-egy járókelő mellett mi turisták szinte „lézengtünk” a hatalmas tekintélyt sugárzó, elegáns építményen. A folyó a híd környékén rendkívül mély (43 m) és nehezen hajózható az örvények miatt. Ha nemzetközi hajó érkezik rakománnyal a kikötőbe, akkor a navigálást egy kongói hajóskapitánynak át kell vállalnia. A legenda szerint az örvények megléte Bengu-Bengu király történetéhez vezethető vissza, aki nem akarta, hogy földjére fehér ember lépjen. Hogy megmentse népét a gyarmatosítástól családjával együtt az isteneknek áldozta magát és megláncolva a folyóba ugrott. A híd építésekor találtak a folyóban egy „végtelen láncot”, melynek nincs vége, a vízből azt kihúzni nem lehet. Bengu-Bengu király egykori „birodalma” a híd túlsó oldalán fekvő mai francia Kongó, fővárosával Brazeville-lel. Miután kigyönyörködtük a piros minden árnyalatában játszó napnyugta fényeiben magunkat, elfogyasztottuk kongói tartózkodásunk legfinomabb vacsoráját. Ivon (France húga) „terülj-terülj asztalkáján” a legnagyobb sikert a mabundu (namíbiai halfajta) roston hal aratta a helyi biteku-tekuval. A vacsora után Mama Gizelle segítségével a pondu elkészítésének rejtelmeibe tekinthettünk be. A pondu a manióka zöldségnövény zöld „föld feletti” része. A növényt kétféle képen hasznosíthatod: hagyod gyökerét megnőni, s belőle készül a sült manióka, vagy épp a gyökér szárítása után a hófehér színű maniókaliszt, de használhatod a fiatal, zsenge zöld hajtásait, amit pondunak nevezünk. A leveleket a szárról leszedjük, leforrázzuk, majd fokhagyma, padlizsán és vöröshagyma hozzáadásával hagyományos famozsárban péppé törjük. Ez a félkész „massza” szolgálta az alapanyagot a másnap estére tervezett vacsorához.