2010. október 28.

Reggel Mama Gizelle mini házi botanikus kertjében élőben találkozhatunk a mimóza növény "természetével", ami minden érintésre összecsukta leveleit.

Indulás előtt még beköszöntünk a szembe szomszédhoz, akiben a miniszter által kijelölt tartományi helytartót ismerhettük meg. Utunk során Kimpese felé, betértünk „régi ismerőseinkhez”, akik korábban már segítettek a bajba jutott autónkon. A búcsú után néhány kilométerrel távolabb azonban újabb durrdefekt kényszerített bennünket megállásra. Így adott volt a lehetőség, hogy Sampard bevesse a Matadiban vett emelőt, ahol virágzik az európai használt termékek kereskedelme. Az utca két oldalán a legkülönfélébb műszaki cikkekből épült tornyok magasodtak. Míg a fiúk a kerékcserén dolgoztak, addig a lányok tanulmányozni kezdték a helyi asszonyok földművelési technikáját. Ahhoz, hogy termőföldhöz jussanak, a trópusi növényzetet felégetik, és kezdetleges szerszámokkal művelik a talajt. A rotációs kapát felejtsd el! A rendezett, gyommentes „kert” mind-mind az afrikai emberek szorgos keze munkáját dicséri. Következő állomásunk talán utunk legfelkavaróbb érzéseit váltotta ki. Megérkeztünk Bangu falujába, ahol minden egyes lépéssel közelebb kerültünk fekete Afrika „nyers kilátástalanságához”. A vöröslösz talajból kivert téglából épült vályogviskók együttese tárult szemünk elé, egy-egy banán vagy majomkenyérfa kíséretében. A falu némasága utalt arra, hogy a helyiek távolabb, a betonút mentén próbáltak szerencsét, és igyekeztek a terményeiket pénzzé tenni. Érkeztünkre azonban hamar összegyűlt a falu apraja-nagyja, és a rendelőbe mind elkísértek bennünket.
A rendelő épülete az Alapítvány korábbi „humturisták” munkáját dicséri, akik még egy házi patikát is segítettek berendezni, amit azóta is a falu ötfős „bizottsága” sikeresen üzemeltet. A látottak által kiváltott érzelmeket szinte lehetetlen papírra vetni.
A végtelenül egyszerű, de rendkívül tiszta épületben egy vaságyon egy család ült, ahol a 2-3 év körüli kislányt aznap reggel hozták be infúziós kezelésre. Az európai játékainkkal mosolyt szerettünk volna csalni a kis beteg arcára, aminek azonban sírás lett a vége, amikor a csöppség megijedt a rózsaszín plüsselefánttól. Amíg a fejlett nyugati világban a gyermekek a legmodernebb játékok között válogathatnak, addig itt a vaskarika is különlegesnek számit. Mindez a felismerés sokként ért bennünket. A következő szobában egy beteg asszonnyal találkoztunk, majd az a rettentő döbbenet következett, amit a szülőszoba látványa, az egyetlen árva „bútordarabjával”, egy rozsdás vasággyal váltott ki. A rendelő után az „iskolába” mentünk, melyhez a falun keresztül, és egy ösvényen át vezetett az út. Ami fogadott bennünket: mesebeli szavannai vidék, a kopár „iskolaudvar” (sivár, letaposott, gyerekrajzokkal tarkított földterület), három osztályteremnek otthont adó, csak részben palatetővel borított vályogkunyhó, melyben iskolapad gyanánt néhány farönkre szögelt faléc szolgált. Igyekeztük feldolgozni az érzést, hogy mit jelent ilyen körülmények között tanulni, beülni ebbe az „iskolapadba” és együtt „kántálni” a helyi nebulókkal a francia ábécét. Az eddig önerőből elkészült iskolaépület „tetőszerkezetének” befejezéséhez a hiányzó 50 dollárt ott helyben pótoltuk. A fényképezőgép itt is sikert aratott, és a gyerekek boldogan pózoltak néhány csoportkép erejéig, amit mi édességgel háláltunk meg. A törzsfőnök a zsibongó gyerekek között pillanatok alatt katonás rendet teremtett és azok libasorban állva, példás fegyelmezettséggel vették át a jól megérdemelt jutalmat. A rutinszerű gumifoltozás után az afrikai vadon újabb kalandtúrára szólított, amihez Douman előkészítette a terepet, míg mi Matadiban mulattuk az időt. Az „útviszonyok” nem épp az irodához szokott európai turistának kedveztek, és a helyiek által használt ösvény némi „kiigazítást” igényelt. Amíg a csoport nagyobb részben a hegyoldalban „pihegett”, addig a helyi „túravezetőnk”, Tata Salamon fürgén szedte lábát, és könnyedén hódította meg a majomfejre emlékeztető hegy csúcsát. Tata Salamon a hegy lábánál húzódó 10-15 kunyhóból álló „falucska” lakója. A házak előtt a forró napon manióka száradt, a házak felett hatalmas mangófa magasodott, a házak mögött a bokor takarásában megtestesülő mellékhelyiséget próbálhattuk ki. A völgybe leérve csodás vízesésnél a kötelező fotókhoz liánokon pózoltunk. A naplementét a visszavezető úton, a hegy csúcsáról élveztük, majd hamarosan ránk esteledett. A rózsaszín égbolt, a fölénk magasodó feketében körvonalazódó pálmafák, a tücsökciripelés, a világító szentjánosbogarak, a szavannai levegő mind-mind az éjszakai vadon felejthetetlen hangulatát árasztotta. Próbáltál már egy foghíjas függőhídon egy autó reflektorfényében átkelni? Ne aggódj, Douman is most csinálta először!
A hamisítatlan szavannai éjszaka után a kaland a helyi étkekkel folytatódott a konyhában. France, nincs mit szépíteni, valld meg, a jó szándék megvolt, de nem te vagy a „kongói konyhatündér”, ezt inkább bízd rá a család hölgy tagjaira. Jaj, sokszor fogom még emlegetni Mamy és Ivon főztjét! Bizony, a kongói fiatal lányok a szabás-varrás mellett a konyhának is nagy-nagy mesterei és nagyon ötletes, tápláló és ízletes ételeket varázsolnak az asztalra. A mi „főzőcskénk” alkalmával a fufu kevésbé, a pondu viszont annál jobban sikerült. Mama Gizelle „keze munkáját” folytattuk tovább, így kerültek a további hozzávalók, a szárított hal, a pálmaolaj, a paprika, a darált földimogyoró a fazékba. Míg a pondu a tűzhelyen rotyogott, addig az éjszaka közepén a kongói alapítványi elnök és a magyar önkéntes „bolondgomba” csajszi fufufőző projektbe fogott. Lehet, hogy nem kellett volna? A forrásban lévő vízhez a megfelelő mennyiségű manióka- és kukoricaliszt hozzáadásával a grízgaluskához hasonló állagú, főtt köretjellegű ételt kapunk. Mi a konyhában lázasan kevertük a „ragacsot”, de a csapat többi tagja nem győzte konyhai tüsténkedésünket kivárni, s korgó hassal álomba szenderültek. Azt hiszem, még van mit fejlődnünk!