2010. október 30.

Az országos diplomaosztó ünnepségek napjára virradt Kinshasa.

A város a friss diplomások örömujjongásától, sípszavától volt hangos és a tömeges megmozdulás okozta dugó meghiúsította délelőttre tervezett programunkat. A magyar Józsi bácsi (évtizedek óta Kongóban élő építészmérnök, akinek nevéhez több épület tervezése is fűződik, mint például a kinshasai Hilton hotelé) kíséretében egy Kongó folyós fürdőzésre, napozásra készültünk, de a jachtklubba képtelenség volt eljutni a megbeszélt időpontra. Így a nap az iskolában a szombati istentisztelettel és az AIDS felvilágosító programmal folytatódott. Az alapítványnak sikerült megnyernie egy helyi doktornő támogatását, aki több éve küzd a témát övező tudatlanság felszámolása ellen. A résztvevőknek ki kellett tölteniük egy kérdőívet, melyen a nemi élettel, annak következményeivel, illetve az AIDS betegséggel kapcsolatos különböző kérdések szerepeltek . Jó volt látni, hogy milyen odaadással próbálja megértetni a doktornő az emberekkel a számunkra oly alapvető tényeket, melyek itt az újdonság erejével hatottak.
Ez alatt az árvaház kis lakói és dolgozói részére az iskola egyik osztálytermében családias keretek között zajlott a „házi” istentisztelet. A nap az árvák számára a szokásos délutáni foglalkozással folytatódott, amit egy belga önkéntes srác – a belga magániskolában tanár – kongói feleségével, heti rendszerességgel tart. Az aznapi téma a kézmosás fontossága és annak elhagyása esetén jelentkező betegségek voltak. Szemléltetésként egy utcagyerek igaz történetén alapuló könyvből volt felolvasás, melyet egy segélyszervezet adott ki. Nem tudtam megállni és belelapoztam a könyvbe. Szívszorító volt a kép a kisfiúról, aki saját magát tartotta el mindaddig, míg el nem kapta a leprát és többé esélye sem volt arra, hogy bármit eladjon portékájából. Szerencsére egy alapítvány felkarolta és ma már egészséges emberként éli az életét. Ahhoz, hogy még nagyobb nyomatékot adjunk a tanultaknak, felajánlottuk a hátizsákunkban lévő antibakteriális kézfertőtlenítő gélünket, ami számunkra teljesen természetes, hiszen bármelyik drogériában hozzá lehet jutni. Azonban ez itt nem ismert, először úgy használták, mintha szappan lenne, és vízzel leöblítették. Hát mit is akarunk mi ezzel a tisztítószerrel ott, ahol a tiszta víz is luxusnak számít? De az üzenet legalább eljutott, evés előtt moss kezet, mert az életed múlik rajta! Levezetésképpen egy kis testmozgás következett. A gyerekeket két csoportra oszlottak és egy ügyességi játékot játszottak, melynek során elég vicces helyzetek alakultak ki, és míg egyikünk a távolból figyelte az eseményeket, addig másikunk – lehet tippelni, hogy ki-ki volt - beállt játszani. Sajnos a móka egy nagy eséssel végződött, melyet a szegénynegyedből betért bámészkodók hangos ovációval és tapssal „díjaztak”. Mekkora élmény lehet egy mundelét látni, amint éppen az afrikai porban hever egy kiadós esés után?

A szombat délutáni program, uzsonnával zárult. Kis barátaink chipset és belga waffle-t (gofrit) – mi mást is, ugye kedves belga gyarmatosítók? -, melyet nagy élvezettel majszoltak. Sajnos megint szembesülnünk kellett Afrika igazi arcával és azzal, hogy a jó szándék mennyire kevés ezen a hatalmas kontinensen. Az utcagyerekek a számukra nagy kincset jelentő nassolni való láttán közelebb jöttek és felszedték a földre lehullott morzsákat, majd örömtől csillogó szemmel elfogyasztották. Leírhatatlan, majd megszakadt a szívünk.
Ezt követően átmentük az árvaházba megnézni az immár befejezett és újonnan mázolt „nappali” helyiséget, ami sokkal barátságosabban festett, mint amikor otthagytuk félkész állapotban. Ennek örömére kiosztottuk az erre az alkalomra szánt kisebb meglepetéseket. A délután hátralévő részében az iskola udvarán „kézműves” foglalkozás keretében nyakláncot fűztünk a fel nem használt színes szívószálainkból. Hihetetlen, hogy ezek a kis lurkók mindennek tudnak örülni, és ezt kifejezvén természetesen megint felcsendültek a fülünknek már ismerős énekek. France töretlen lelkesedéssel tanítgatta nekik az újabb magyar dalokat. Öröm látni, hogy ez a tizenegy kis árva boldogan él az Alapítvány jóvoltából. Elérkeztünk a nap fénypontjához, a diplomaosztó ünnepséghez. Felvettük a csodaszépre varrt „egyenruhánkat” és elindultunk a buliba, amikor is France kapott egy telefonhívást, hogy már megint nincs áram, és ameddig szereznek egy áramfejlesztőt, addig foglaljuk el magunkat. Hosszas tanakodás után végül egy belvárosi, a külföldiek és a helyi „felsőbb osztály” által közkedvelt étterem meglátogatása mellett döntöttünk, nem kis feltűnést keltve hagyományos kongói öltözékünkben egy fekete férfi oldalán. Persze itt megint egy csavar következett a történetben. Kifelé menet belebotlottunk Mr Bigbe – a kongói vámhatóság negyedik legnagyobb emberébe, akivel előzőleg Matadiban egyik este a szálloda tetőteraszán ütöttük el az időt – , aki épp whiskyjét szürcsölgette az egyik asztalnál. Kiderült, hogy a szomszéd helyiségben tartott esküvő vendége és érdeklődésünkre, hogy milyen egy hagyományos kongói „lagzi” elintézte, hogy személyesen kívánjunk sok boldogságot az ifjú párnak. Megint csak tőlünk távol álló és az országra oly jellemző dolognak, egyfajta „erőfitogtatásnak” lehettünk „személyesen” a résztvevői. Felcsendült a zene és nekünk szó szerint be kellett vonulni, végig a vendégsereg előtt egészen az ifjú házasok asztaláig.
Természetesen a vendégek arcára kiült a döbbenet az ugyanolyan öltözéket viselő fehérnépség láttán, nem kis tisztelettel viseltetve ezután Mr Big iránt. Végül megérkeztünk France szülei házához, ahol már nyoma sem volt az áramkimaradásnak és a buli a tetőfokára hágott. Lehetőségünk volt megtapasztalni hogyan mulat az afriaki nép. Hihetetlen az a mozgáskultúra és ritmusérzék, amivel ezek az emberek rendelkeznek, és ahogyan átadják magukat a zenének. Néhány szám erejéig mi is beálltunk táncolni, de természetesen a kongói fiatalok tánctudásukkal lemostak minket a táncparkettről.