2010. november 01.

Megvirradt kongói kalandunk utolsó napja.

Délelőtt a kongói rendőrséget tettük próbára, amikor is jegyzőkönyvet igyekeztünk felvetetni az út során meglovasított videókameránkról. A lakhelyünkhöz tartozó rendőrőrsön „természetesen” nem volt áram, így a rend őre az autónkba szállt, és átszállítottuk a szomszédos kerületi őrsre, ahol a jegyzőkönyvi űrlapból fénymásolat készült, s közel 2 óra és néhány dollár után elkészült az ominózus papíros. A gép este 10 órai indulásáig azért igyekeztünk még kihasználni az időt, és utolsó délutánra maradt a kinshasai városnézés. Rövid sétát tettünk a Kongó folyó Gombe negyedének partszakaszán. Saját bőrömön érezhettem az előbbiekben már említett „kongói Rózsadomb” luxusvilágát, a mindennapi szegénynegyedben zajló életünkkel szembeni hatalmas kontrasztot. Tiszta, betonozott, útjelzéssel felfestett utcák, füves parkok, elegáns szállodák, elnöki katonákkal körülvett, magas fallal „eltakart” villák, dús, színes, lombdús növényzet, folyóparton, Nike sportfelszerelésben futó fehér hölgyek. A közellátás megoldott, közvilágítás van, és a szemét sem hever szanaszét az út mentén. Minden európai luxus biztosított az itt dolgozó nagykövetek, ENSZ, FAO, UNICEF stb. munkatársak vagy épp multinacionális világvállalatok üzletemberei számára. Egy különös, elszigetelt világ, ami szinte tudomást sem vesz az őt körülölelő szegénységről, nyomorról. Gombe után következett Kinshasa legnagyobb többsávos sugárútja a „Boulevard”, ahol az újonnan épült stadion és a Parlament épülete található. Itt sorakoznak a minisztériumi irodák és a megannyi belga világmárka messziről sikító reklámfelirata. És még azt mondják, hogy a gyarmati hatás mára már nem érvényesül! Jelen van most is, és mindig is jelen lesz, csak épp „fehér galléros” formában. Az ország 50 éves függetlenségi évfordulójára kisebb-nagyobb városrehabilitációs programok valósulnak meg, természetesen kínai beruházás formájában. Ennek keretében épül Kongó első nagy bevásárlóközpontja a Boulevard végén és nem régiben adták át a város megújult főterét a vasúti pályaudvar előtt. A gyér, 1960 óta nem modernizált vasúthálózat többnyire teherszállítási célokat szolgál, a nagyobb régiós településeket köti össze. A személyszállításra France csak annyit mondott, hogy ne akard kipróbálni! A város egyetlen múzeumának udvarán a képzőművészeti főiskola növendékei árulják saját alkotásaikat, ahol mi is szemtanúi lehettünk egy-egy remekmű születésének. Gyönyörködtünk a rézbányászat melléktermékeként fejtett zöld színű ásványból (malachit) készült csodaszép ékszerekben, a homokfúvással, ott helyben készült képekben. A nap folyamán sokat mesélt France az ország politikai helyzetéről, a jelenleg hatalmon lévő elnökről, az ország keleti részének polgárháborús eseményeiről, a segélyszervezetek útvesztőjében elúszott dollármilliárdokról, a hatalmat, a pénzt megtestesítő hadseregről.
Teljes összefüggésében talán soha nem fogjuk megérteni, hogy mi játszódik le a színfalak mögött, de néhány dolog körvonalazódni látszik.
Úton a repülőtérre még egyszer élvezhettük a kinshasai csúcsforgalom kavalkádját. Három kedvenc fekete (Most már a napló végén ugyan hadd emlegessem ezt a szint, is, mert azt hiszem a fehér és a mundele némileg túlsúlyban van. Hol itt az egyenjogúság?) „bodyguardunk” gyűrűjében időben megérkeztünk a reptérre, ahol negyedikként Baka Commandante csatlakozott hozzánk. A jó meleg Afrikától, rendszerint a „hagyományos afrikai” ügyintézéssel búcsúztunk. A csomagjainkat komolyabb átvilágítási berendezés híján „manuális” módon vizsgálták át.
Miután mindenki sokszorosan begyűjtötte a fehér lányok búcsúcsókjait a reptéri parancsnok közbenjárásával minden ellenőrzési ponton pillanatok alatt átkeltünk, s hamarosan a tranzitváró műanyagszékes büféjében kortyolgattuk kókuszbol készült üdítőnket. Az elválás pillanatában vegyes érzések kavarogtak bennünk.
Vágytunk haza, de nehéz volt elválni ennyi kedves, szeretetreméltó embertől, s ott hagyni ezt a sokszor leírhatatlanul más, de annál csodásabb világot. Különös visszagondolni arra, hogy hétfőn este 10 órakor még Kinshasa repterén szívom magamba a szavannai levegőt, másnap reggel 8 órakor pedig a cégem brüsszeli irodájában az üzleti emailjeimet olvasgatom.
Ennyi lenne: egy éjszaka és 6000 km???