2011. január 14.

Milyen is Afrika délkeleti csücskében dolgozni. SIDA ziii, SIDA zuu, és a város szélén lakás előnyei. Valamint, ki keljen át előbb, az elefánt vagy mi?

14 – 20 % tehát SIDA ziii, SIDA zuu

Mint legelső beszámolómban írtam, Mozambik a legutóbbi, 2009-es adatok szerint mintegy 14 %-os HIV/AIDS fertőzöttségi rátával, s napi körülbelül 440 újabb megfertőződéssel büszkélkedhet. Ez azonban a legoptimistább adat, mert a HIV-fertőzöttek tényleges száma minden valószínűség szerint még ennél is magasabb (becslések szerint 20 %).
Manica tartomány (ahol én is lakom) az egyik leginkább fertőzött területek közé tartozik, köszönhetően annak, hogy területén fut össze az észak-déli EN1, valamint a tengerparti Beirát és a zimbabwei fővárost, Hararét összekötő kelet-nyugati EN6-os országút. A tartomány Zimbabwével határos területe különösen kedvelt a legális és illegális arany-, ill. gyémántbányászok és –kereskedők (többségében zimbabweiek, libanoniak, és néhány belga) körében. A forgalom nagy, az öröm gyors, a többnejűség pedig oldóanyag.

Különösen Inchopében, ahol a két országút egymásba fut. Ezért az AIDS Nemzetközi Világnapján itt rendeztünk tudatosságnövelő-ismeretterjesztő napot, ahol a nézők, előadók, szervezők, megkülönböztetés nélkül bárki a helyszínen felállított sátorban ingyenes AIDS-tesztet is végeztethetett. Anonim módon, de hogy ezt megerősítsék, idézem „minden Isten titka marad” hangzott a beszéd – ez mutatja, mennyire fontos is itt az egyház szerepe.

A rendezvény egy menettel indult a kereszteződés négy pontján a kamionsofőrök és az útmenti árus(lány)ok figyelmének felhívása céljából. Majd zászlófelvonás, mozambiki himnusz, hogy a formalitások se maradjanak el. A formalitástól egészen eltérő beszédet tartott azonban a megyei kormányzónő, aki szerint, „nem unalmas az, ha mindennap babot eszünk, csak máshogyan kell elkészíteni”. Ugyanígy „a házasságot sem unjuk meg, ha mindennap teszünk érte, s igyekszünk mozgásban tartani – s akkor az ember nem kacsintgat más szoknyája-nadrágja felé”. A közönség zárta a beszédet: „SIDA ziii, SIDA zuuu!”
Egy színjátszó-csoport azt mutatta be, hogyan rekesztődik ki a családból – elsősorban az apa és a férj által – a HIV-vel megfertőződött lány. Az előadást követően egy férfi nézőt hívtak a színpadra, hogy játssza el, ő hogyan viselkedett volna ebben a helyzetben a nő helyében. Majd az árva és hátrányos helyzetű gyermekeket befogadó központ, a LeMuSiCa trénere tartott arról interaktív bemutatót, hogyan kaphatjuk el, s hogyan nem a HIV-fertőzést, és ha már megtörtént hogyan élhetünk vele együtt akár évekig, egészségesen. Szimbolizálva mindezt a remény hídjával, s a híd alatt hemzsegő krokodilokkal, oroszlánnal, tigrissel – azaz hogyan valósíthatjuk meg a híd túloldalán lévő álmunkat úgy, hogy „útközben” nem esünk áldozatául a betegségnek. A komoly hangulatot afrikai dobokkal kísért táncosok előadása és a négyesével-ötösével körben táncra lendülő nézők oldották.

Mit jelent a cím? SIDA ziii, SIDA zuuu – azaz le az AIDS-sel!

Mozambikban a közintézményekben és a legtöbb nemzetközi szervezet irodájában egyébként mindenki számára ingyenesen hozzáférhető férfi és női óvszer.

Assessora, avagy tulajdonképpen miért is vagyok itt

Hét és fél hónap után valószínűleg mindenkiben megérett a kíváncsiság, hogy az utazáson, a szafarin és a kulturális megfigyelésen kívül tulajdonképpen miért is vagyok itt. Most néhány részlet, legközelebb pedig néhány helyi projektről.

Alapvetően a következővel foglalkozom: két helyi civil szervezet, a FOCAMA és a Fórum Terra számára adok tanácsot minden olyan kérdésben, ami kommunikációval és tudásmenedzsmenttel kapcsolatos. Mindkét szervezet fórum, a FOCAMA az összes, a tartományban működő civil szervezetet, szerveződést képviseli, témától és szektortól függetlenül, a Fórum Terra pedig a természeti erőforrások fenntartható használatával, földjoggal és földkonfliktusok megelőzésével, kezelésével foglalkozik, s az ezen a területen működő szervezeteket fogja össze. Napi szinten három kollégával dolgozom együtt: Delfimmel (FOCAMA), Sr. Passarral és Dionísióval (Fórum Terra)  összesen ők hárman végzik a napi munkát a két szervezetben. Létezik ugyan mindkettőnél vezetőségi tanács, amely (optimális esetben) havonta összeül, de csak átfogó, stratégiai ügyekkel foglalkozik.

Konkrétan mit is csinálunk? Leülünk és átgondoljuk például, hogyan lehetne jobb az információáramlás a fórum és a tagjai között, hogyan tartsuk számon, kik a tagjaink, mivel foglalkoznak, és fizetik-e a tagdíjat. Vagy például hogyan készítsünk címlistát, és hogyan rendszerezzük a dokumentumokat a mappában és a fájlokat a számítógépen úgy, hogy azokat később is megtaláljuk. S még olyan apróságokat (többek között), hogy hogyan néz ki egy levél fejléce, mi kerül egy szórólapra, mi semmiképp, vagy mi kerül egy konferenciamappába. Tehát egészen az alapkról. Segítek emellett rendezvények megszervezésében, tartottam szemináriumot non-verbális kommunikációról, arról, hogyan néz ki egy plakát, szórólap vagy prezentáció, s olyan legegyszerűbb tudásmenedzsment-alapokról, mint pl. közös naptár, faliújság, működési kézikönyv, heti értekezlet, címlista, stb. De részemről mindig csak tanácsot adok, soha nem helyettük csinálom, különben sem ők nem fejlődnének, sem a projekt nem lenne fenntartható. Épp ezért assessora = tanácsadó.

Milyen is Afrika délkeleti csücskében dolgozni?

A körülmények. Én tulajdonképpen hihetetlenül szerencsés vagyok, mert van irodánk, ablakunk, asztalunk és székünk, még számítógép is, nyomtató, fénymásoló (bár ezutóbbi többnyire nem működik), s a legjobb periódusokban internet is. És van az irodában áramunk és vizünk, sőt rendes WC-nk és konyhánk. Ez nem minden mozambiki szervezetnek adatik meg, sőt valójában csak egészen kevésnek. A legtöbb szervezetnek még irodára sem telik, nemhogy áramra és folyóvízre. Sokuknak valójában még a papírvásárlás is hatalmas költséget jelent.
Most, hogy elkezdődött az esős évszak, egy érdekes, de végeredményben logikus tendenciát figyeltem meg: ha elkezd esni, nincs se áram, se víz (a vizet ugyanis elektromos pumpa pumpálja). Ha a szél is fúj, akkor már az eső előtt sincs áram. A titok: az elektromos vezetékek a villanyoszlop tetején meglehetősen instabilan vannak rögzítve, ezért eső/szél esetén (bölcsen) lekapcsolják az áramot, még mielőtt egy járókelő egyidőben találkozna egy pocsolyával és egy lelógó 220 voltos vezetékkel. Ami ugye nem túl kellemes.
Most, az esős évszakban, az eső elég gyakran fordul elő. Úgyhogy dolgozni nem mindig egyszerű.

Szervezés és tervezés… Kollégám szerint „az afrikaiak három napra terveznek: mára, holnapra és holnaputánra”. Ami ezen túl van, tervezhetetlen. Így a meghívók legfeljebb 2-3 nappal korábban érkeznek. Hogyan? A posta drága és lassú (s nem is feltétlen megbízható), tíz szervezet közül valószínűleg félnek van e-mail címe, telefonon nem elég, mert a hivatalos és nagy pecséttel ellátott papír fontos (a hálózat általában amúgysem elérhető), így marad a személyes kézbesítés. Ami meghívónként a közlekedési hálózat lefedettsége és tempója következtében akár fél napba is telhet. Közben 35 fok és szélcsend. Visszajelzés, netán a részvétel megerősítése ritka. Ha mégis, még akkor sem garancia. Így például kétszer mentünk már el a mintegy 200 km-re lévő Dakatába, 40 fokban, végig földúton, egy földkonfliktus megoldása ügyében. A polgármesternek mindkét alkalommal egészen véletlenül épp előző nap kellett elutaznia, noha visszajelzett, hogy ott lesz. Mobilja van, de a titkárnője nem tudja a számát… A felesége sem. Egy másik mobilban állítólag benne van, de az nincs feltöltve, s amúgy sincs rajta pénz, így abból nem lehet kideríteni.
Igaz, túlszervezni sem kell mindig mindent: ahogyan az a teherautós is tette, aki saját lámpa híján, kapva az alkalmon utánunk eredt a világítás nélküli úton (bár nem a legkivehetőbb, de figyelembe ajánlom a karosszéria állapotát).

Kommunikáció és oktatás… Szintén kollégám szerint, mi, európaiak „kerekperec magyarázunk”. Ők, afrikaiak azonban előbb kétszer körülírják, s egy végtelenül tekergő spirált rajzolt a kezével. Ráadásul mi európaiak rögtön a lényegre térünk. Míg itt előbb érdeklődni kell a hogylétről, az előző éjjeli pihenésről, a családtagok állapotáról, majd a munkabeli leterheltségről – még mielőtt feltennéd a konkrét kérdést.
Hasonló barokk körmondatokkal és eufemizmusokkal íródik a levelek és a beszédek többsége is. Egy átlagos útbaigazítás pedig így hangzik: „Hol találom a piacot?” „Ott, lenn.” „Merre lenn?” „Ott, arra, lenn.” „De mégis merre ott, arra, lenn?” „Hát mondom, arra, ott, lefelé.” „Jó, de a fél ország tőlünk lefelé van…” A térkép elővételekor a helyiek általában egyébként csak nevetnek, hogy hol szereztem ilyet.

A másik térképes élményem már az általános oktatás színvonalának tükre. Kíváncsi voltam, hogy három tagszervezet kb. velem egykorú vezetője tudja-e, hol van Magyarország. Mivel nem nagyon ment, kértem, mutassák meg Európát és a többi kontinenst. Afrika és Ausztrália nem okozott gondot. Amerika sem, bár az Egyesült Államok egy esetben Dél-Amerikába került. Ázsia egészen nagy lett, méghozzá olyannyira, hogy felölelte egész Európát. Öreg kontinensünk pedig Grönlandra szorult. Három közül csak egyikük tudta megmutatni, hol húzódnak Európa határai – egyébként érdekes módon Portugália, az ekkori anyaország felől közelítette meg. Persze mi sem ismerjük feltétlenül az összes kontinens összes országát, de a kontinensekben azért azt gondolom, nem tévednénk. Egyikük azonban felvilágosított: az iskolájukban (akárcsak a legtöbb iskolában) nincs térkép, s bár tanulják ugyan a földrészeket és még egy-két országot, de soha nem látják, hol is úszkálnak a földgolyón.

Az oktatás, s a gyermekkori fejlesztés meglátásom szerint egyébként több sebből és hegből vérzik. Tapasztalataim alapján, valahol félúton megtorpan a logikai készség, a lényeglátás és az összefoglalási készség, a fogalmazási készség fejlesztése, az összeadás-kivonás-szorzás-osztás és a százalékszámítás tényleges elsajátíttatása. A helyesírást nem is említve. Így fordulhat elő pl. a következő párbeszéd: „Ez egy teljesen új gondolat, kezdd inkább új bekezdésbe.” „Ok.” „Új bekezdésbe, nem új sorba.” „Mi az a bekezdés?” Mindez 60-80 fős osztályokban, s ilyen felszereltségű tantermekben, iskolában persze csöppet sem meglepő. De egy mintegy 56 %-os analfabétizmussal rendelkező országban talán minden eredmény? Hol kellene elkezdeni?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nehéz. De akkor is hazudnék, ha azt mondanám, nem éri meg.
Szerencsés vagyok, mert olyan kollégáim vannak  s ez nem minden fejlesztési projektben történik így –, akik értik és érzik, hogy miért fontos akár a kommunikáció, akár a tudásmenedzsment a szervezetük számára. S akik maguk személyesen is szeretnének fejlődni. Kezdeményeznek, kérik a segítséget és segítenek. S mindemellett emberileg is nyitottak és segítőkészek. Így, néhány más német kollégámmal ellentétben, egyáltalán nem kell minden egyes nap meggyőznőm a partnerszervezetet, hogy a fejlődésért lépni kell. Néhány más kollégámnak sajnos igen, mégha olyan fontos területeken is dolgoznak tanácsadóként, mint a vízhálózat tervezése, vagy az AIDS elleni küzdelem. S ez sokszor behozhatatlan időt jelent.

A nyert idő persze néha olyan feladatokkal telik, amelyek egyáltalán nem lennének a feladataim. De szívesen teszem meg, hiszen mekkora segítséget jelent itt, ha egy 2000 dolláros projekttervet gépelve és nem kézzel írtan adnak le. Vagy el tudnak küldeni egy e-mailt. Vagy ingyen ki tudnak nyomtatni egy levelet, s ezzel megspórolhatnak 5 meticaist (27 Ft). Ez itt a valóság.
A szomorú valóság pedig látni a fiatalokat, akik létrehoznak egy szervezetet (bejegyzetlenül, hiszen az egy vagyonba kerülne), hogy ők is tegyenek valamit az AIDS terjedése ellen, vagy segítsék a kerületükben élő árvákat, vagy könyvtárat állítsanak fel (de úgy, hogy a könyveket mindennap hazaviszik, különben éjjel ellopják őket, hiszen a könyvtárépület ablakán, ajtaján rács nincs) – látni mindezt a lelkesedést, s mindeközben tudni azt, hova mennek haza… s én hova megyek haza. Mert hozzájuk képest mintha a Rózsadombra mennék haza…
S mert a rengeteg munka és idő, amit ők erre áldoznak, talán majd csak 2-3 generáció múlva kezd megtérülni. Ha megtérül. Hiszen közben ott a politika, az AIDS, az árvíz és az aszály. S a korrupció és a gazdasági válság. De elkötelezettségből, hálistennek, nincs hiány.
Igaz, ennek az éremnek is van másik oldala: az életkörülmények és a munkahelyhiány miatt a szerveződés, szervezetalapítás (associativismo) sokak számára itt csak megélhetési-jövedelemszerzési forma. Nem úgy, mint nálunk otthon: ahol megélhetési célból civil szervezetet senki sem alapítana…

Munkába menet közben azért sokszor jókat derülök. S ebben a helyiek jókedve is segít. Múltkor a chapán valaki nem tudta magát bepréselni a negyedik helyre, mert túl nagynak bizonyult a hátsója – s így kénytelen volt átmasírozni egy másik sorba, ahol egyelőre még vékonyabbak ültek. Méretességén nemcsak ő maga, hanem az egész chapa jót kacagott, mintegy két percen keresztül. Hogyan zajlott volna ez nálunk? A méretes hátsójú szégyellte volna magát, a többi utas pedig a kárörvendéstől fogta volna a hasát…
De a nevek is néha igazán szórakoztatóak tudnak lenni: van például Tej Eduárd nevű kollégám, találkoztam már Szappan Antallal és Lampion Mihállyal, legutóbb pedig Légy Jánostól hallgattam egy előadást.

5+1+10 … Gorongosa Nemzeti Park

Az összeadás az elefántok számára utal, de erről majd később.

Egy csöpp szafari, egy novemberi hétvégén. A közel 4000 négyzetkilométeres Gorongosa Nemzeti Park Mozambik régi-új gyöngyszeme, az ország középső sávjában, Chimoio-tól mintegy 140 km-re.

A parkban elefántokat, bölényt, zebrát, jávor-, afrikai és még tucatnyi másféle antilopot, gnút, féltucatnyiféle majmot, oroszlánt, leopárdot, vadkutyát, krokodilt, vízilovat, több mint 400 madárfajt és még számos más állatot kaphatunk lencsevégre, ha szerencsések vagyunk, elsősorban a kora reggeli és késő délutáni órákban, amikor a legaktívabbak.

A sokszínűség önmagában azonban megtévesztő. A park a 80-as évek elejéig közel 2000 elefántnak, 14 ezer vadbölénynek és 500 példányával Afrika legnagyobb oroszlán populációjának volt az otthona. Az 1976-tól 1992-ig tartó polgárháború során azonban a leghevesebb összecsapások egyik helyszínévé vált, s a háború végére az állatállomány közel 90 százalékkal lecsökkent! A kormánypárti FRELIMO, s az ellene lázadó RENAMO katonái az elefántokat lemészárolták, hogy agyarukért cserébe fegyverhez és lőszerhez jussanak, a zebrákat, gnúkat és bölényeket levágták, hogy kalóriát nyerjenek, az oroszlánokat és más nagy ragadozókat pedig vagy a kedvtelésből űzött vadászat szabdalta meg vagy zsákmányuk eltűnése miatt haltak éhen. A polgárháború vége után az ellenőrizetlen és kegyetlen vadászat még két évig tovább folytatódott. A pusztítás során egyedül a park madárállománya maradt valamelyest sértetlen.

Gorongosát 1994 – 1998 között az Afrikai Fejlesztési Bank, 2004-ben pedig az amerikai non-profit Carr Foundation karolta fel. A Carr 20 évre tervezett rehabilitációs programjának célja, hogy helyreállítsa és megvédje a park ökoszisztémáját, valamint a park környékén élőket bevonja a helyi ökoszisztéma fenntartásába munkahelyteremtéssel, fenntartható mezőgazdaságra neveléssel és a helyi iskola és egészségügyi központ támogatásával.

A park bejárata és a táborhely közötti útszakaszon rögtön majomparádé: hol jobbra, hol balra, családostul vagy egyedül, faágakon, az út mentén és az út közepén, nagyjából mintha mi ott sem lennénk. A parkon belül a majmok nyugodtabbak, épp meditáltak, mikor megérkeztünk. Később egy antilopcsalád, majd egy hosszasan méregető fekete lóantilop várt az út szélén, a vaddisznók továbbra is csak dagonyáztak, az indiai menyét csak lustult, egy lármás rétisas viszont hallgatag figyelt egy ágon.
Mellettük, közöttük, mögöttük azonban mindenhol afrikai elefántot fürkésztünk. Türelem Afrikában úgy tűnik, nem rózsát terem, hanem elefántot, így miután behajtottunk egy útra, amely délutánra már le volt zárva, rá is leltünk a vágyott csordára. Akik ugyan épp elvonulni indultak, amikor megérkeztünk. Egyikük azonban nem tartott velük, hanem magányosan és szomorúan (legalábbis lehorgasztott fülei alapján úgy tűnt) a másik irányba indult el. Nem tudtuk, ez valamiféle trükk-e figyelemelterelés céljából, mert észrevettek minket, vagy egy elefánt-pártválságnak lehettünk tanúi.

A képletre visszatérve… 5+1+10 = 16.
Ez nem az összes elefánt volt, amit a parkban láttunk, csak az a „nagycsalád”, amellyel egymásra vártunk, hogy ki induljon el előbb. Ha ők, mi nem. De ha mi, akkor ők is? Ez az, amit nem igazán tudtunk, s mindez csak azért okozott gondot, mert 20 méterre álltak tőlünk az út két oldalán. Kb. 10 percig vártunk, s néztünk egymással elefántszemet, de végül elindultunk. S a türelem most szerencsére nem elefántot, hanem szabad utat termett: mi elindultunk, de ők nem. Majd utánunk szépen komótosan ők is átkeltek az úttesten.

Másnap reggel még felkapaszkodtunk a Gorongosa-hegyen csörgedező vízeséshez. Útközben szomorú a látvány: az erdők nagy részét kiirtották, vagy egyszerűen leégették. A park honlapja szerint, ha tovább folytatódik az emberi tevékenység (mezőgazdaság, ellenőrizetlen égetés, fakivágás), amely ma a hegy ökoszisztémájának legnagyobb ellensége, a ritka és veszélyeztetett fajok teljesen eltűnnek, a Vunduzi és Muera folyók hasznavehetetlen, szennyezett pocsolyákká válnak, a kivágott erdőknek pedig évszázadokra lesz majd szükségük, hogy újra megtelepedjenek.

A park egyébként a legesősebb hónapokban, december közepétől március elejéig zárva tart, aki tehát kedvet kapna, a maradék időszakra programozza szafari terveit.

Szájhagyomány és a matopénk

Matope. Így hívják azt a sártengert, amely keresztben, s hosszában a házunk előtt húzódik. S az esős évszak még épp csak elkezdődött…

Lakástalálásom történetét csak azért írom le röviden, mert teljesen tipikus. Első napomon egy kávézóban igyekeztem átvészelni a hátralévő egy órát, amíg ideiglenes szállásadóm is hazaért. Amint megérkeztem, három idősebb férfi rögtön az asztalához invitált, amit meglehetősen vonakodva fogadtam el („Na már az első napomon eladnak…” - gondoltam), de rögtön az első napon azért mégsem illik udvariatlannak lenni… Kissé feszengve üldögéltem, s válaszolgattam a kérdéseikre, honnan jövök, mit csinálok, meddig maradok, hol lakom... Ennél a pontnál felbátorodtam, s kértem őket, ha esetleg tudnak valamiről, szóljanak. Tíz perc múlva egy „helyi ingatlanközvetítővel” ültem szemben, Estrelával, akivel még ott a kávézóban le is egyeztettünk másnapra két lakásvizitet…

Szájhagyomány… Egy „Estrelával” történő megismerkedésem valójában csak idő kérdése volt. Nincs se hirdetési újság, se ingatlaniroda, se kiadó-eladó tábla a sarki boltban; a kiadó lakások híre itt szájról szájra terjed, mint a népmese – ezért a legcélszerűbb mindenkinél rákérdezni. Mert valószínűleg mindenki ismer valakit, de biztosan ismer egy „helyi ingatlanközvetítőt.” Estrelától megtudtam, hogy a városban összesen tízen foglalkoznak ezzel, nem-hivatalosan, s legtöbben mellékesként, némi honoráriumért, ami megegyezéstől függ, de általában az első havi lakbér. Sőt, ha ügyesek, – anélkül, hogy a másik tudná – a bérlőtől és a főbérlőtől is üti egy-egy lakbér a markukat. Estrela azt is elárulta, hogy mindenkinek megvan a saját területe – s egymás körzetét tiszteletben tartják. Ami minden bizonnyal így is van, mert pár nappal ezelőtt megállított az utcán, s a következőt mondta: „Ha találkozik azzal az emberrel, akivel még májusban ott ültünk a kávézóban, akkor el ne árulja neki, hogy én szereztem maguknak a házat! Mondja azt, hogy egyedül találták, rendben?!”

Kerületünk neve Tambara 2, amely nevét állítólag onnan kapta (s én ebben az esetben hiszek a legendának), hogy olyan messze van a városközponttól, mint Manica tartomány legészakabbra fekvő, Tambara nevű körzete Chimoio-tól. Ami pedig mintegy 350-400 km-re van….
Tambara 2 hét-nyolc évvel ezelőtt még bozótos volt. Azóta azonban, a népességnövekedés ütemével összhangban szép lassan beépítették: a városközpont felé eső részen sárból tapasztott, ritkábban téglából épült kunyhókkal, négy-falnyi kőépületekkel, a város széle felé pedig modern méretes kőházakkal (persze majd ha teljesen elkészülnek). De épül velünk szemben például egy repülő is  amely a hírek szerint szálloda lesz.

Igaz a kerület (és a város) legszélén, és egy sártenger mögött lakunk az elhelyezkedés nem is lehetne tökéletesebb. Egyrészt mintaszerű kilátás nyílik az öregember fejére, amelynek tisztességes turisztikai neve Cabeça de Velho. Ez Chimoio város tulajdonképpen egyetlen igazi nevezetessége, egy kb. 700 méter magas domb, amely profilból úgy néz ki, mint egy öregember feje.

Amiért azonban az elhelyezkedés igazán szerencsés: reggelente, amikor gyalog megyünk, keresztülvágva a bairro-n, a kunyhók között kanyargó vörös földúton, szemétkupacokat, tyúkokat, kecskéket és zöldségesstandokat kerülgetve, gyerekkacajtól, integetéstől és reggeli derűtől kísérve, olykor félúton hozzánk csapódó útitársakkal – hát ez itt az igazi Mozambik – Chimoio.

A projekt a Német Fejlesztési Szolgálat (DED – Deutscher Entwicklungsdienst) Junior Fejlesztési Szakember Programjának (NFP – Nachwuchsförderungsprogramm) keretében valósul meg (www.ded.de). A hazai háttértámogatást és koordinációt a Magyar Önkéntesküldő Alapítvány (HVSF – www.hvsf.hu) biztosította.