2004. március 30.

Budapest, Ferihegyi repülőtér.
A poggyászellenőrzés során leküzdött problémák után, 7:10-kor sikerült becsekkolnunk a 7:10-es párizsi járatra. Köszönjük mindazoknak, akik búcsúztattak bennünket. Sanáljuk, hogy az utolsó percek sietve teltek és nem adódott mód arra, hogy higgadtabb módon köszönjünk el egymástól.

Párizs, Charles de Gaulle reptér
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, biztonsági okokból a 11-kor induló Párizs- Kinshasa járatra a C86-os kapu heyett a C84-es kapunál legyenek szívesek becsekkolni. Megértésüket köszönjük. A gép végébe szólt a helyünk. Elől szálltunk fel, és ahogy a gép vége felé haladtunk, egyre jobban kivehető sírást, jajgatást hallottunk. Három illegális bevándorlót toloncoltak vissza az országba. Egy kisebb 'hadsereg'? kísérte őket. Jajgattak, kiabáltak, bőrkesztyűvel fogták be a szájukat, egyikőjüket nyugtatózták. '20 éve élek Franciaországban, becsületesen dolgoztam. A gyerekeim, a családom van itt. Mi lesz most velük? Ki fogja eltartani őket? A sok bűnöző, gyilkos szabadon élhet az országban, engem meg erőszakkal visszavisznek?'- ordibálták. Egyikőjüket aznap reggel 8 órakor 'fogták meg1, 10 órakor már a gépen volt. Egy szál öltözékben térnek vissza Kongóba ezek az emberek, életüket, családjukat hagyva hátra. A gép másfél órás késéssel indult, mert kisebb zendülést tört ki a fedélzeten. A bevándorlók kongói honfitársai állva tüntettek amellett, ha nem szállítják le a 'rabokat', elhagyják a repülőgépet. Mielőtt elfajult volna a helyzet,egy elegáns öltönyös úr hátrafáradt az első osztályról, és a 'zendülőket' biztosította afelől, hogy ha nem foglalják el székeiket, Kinshasában mindenkit letartóztat.

Úgy látszik, ez hatott, mert a gép végül elindult. Irány Kongó. Azt, hogy milyen érzés, illetve milyen csodálatos látvány volt megpillantani a magasból az afrikai kontinenst, a homokdűnéket, a Szaharát, inkább nem részletezném, mert szavakkal kifejezni nem lehet.

19:23, Kinshasa, Aéroport Ndjili
Kiszálltam a gépből és visszahőköltem. Megcsapott a 28 fokos párás meleg, percekig nem kaptam levegőt, úgy éreztem megfulladok. Bevallom átfutott az agyamon már a legelején, hogy ez túl kemény lesz nekem, visszafutok a gépbe és kérem az oxigént. Lélegezni kezdtem, 15 perc után hozzászoktam. A feketekávé színű tömeg nem sokkolt. A reptéren kis helyen sok embert tömörült össze, útlevélellenőrzés, csomagfelvétel, vámellenőrzés. Nagy volt a hangzavar és kevés a levegő, de nem éreztem magam rosszul. Embereket láttam magam körül, és remélem eltérő bőrszínem, szőke hajam, kék szemem nem gátolják őket abban, hogy ők is, mint embertársukra tekintsenek. Csodával határos módon 8 órakor már kinn is álltunk a reptér előtti parkolóban, egy ismerős előre elrendezett mindent.

Leginkabb az ismerősöknek még néhány szót: A szállásunk tiszta és kényelmes, bútorozott, őr is van, szúnyogháló szintén.