2012. március 11.

Vasárnap az iskola építésén dolgoztunk. A félkész épület helyiségeinek aljzatát ástuk, valamint az abba szánt betonerősítő köveket gyűjtöttük be. A munka kemény és poros, mely nyomokat is hagyott rajtunk sok por, leégés és kisebb hólyagok formájában. Próbáltuk a helyi munkatempót tartani, de nem vehettük fel a versenyt a tűző naphoz szokott Reubennel, aki szinte szünet és víz nélkül kora reggeltől folyamatosan a tető ácsolásán dolgozott.
A longidói szakácstól érkezett dobozos hideg ebéd elfogyasztása után életünk egyik legautentikusabb élményében lehetett részünk: résztvehettünk egy igazi maszáj közösség egyik, a férfivá avatáshoz kapcsolódó ünnepségén. (A kényesebbek kedvéért: a férfi korba lépő fiúk ekkorra már kb. egy hónapja túlestek a körülmetélés szertartásán.) Nyitottságukat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy meginvitáltak minket is az ünnepi táncba. Nagy derültséget keltettem, amint szafarikalapban és túraszandálban megpróbálom felvenni a ritmust. (a tánc látszólag billegésből és ugrálásból állt, de már néhány lépés alatt kiderült, micsoda lábizom kell hozzá). Nekik is nagyon tetszettek a fényképezőgépek, melyek kijelzőin felfedezhették saját magukat, bár volt aki a másikon derült nagyot. Főként a fiatal fiúk pózoltak nagy kedvvel a fehér hölgyekkel, bizonyítandó rátermettségüket, vagányságukat a közösség többi tagja előtt, a lányok némelyike viszont kérésre sem engedte magát fotózni. Volt alkalmunk a házukba is betekinteni, már amennyire a tekintés helytálló kifejezés lehet egy sötét, ablakkal egyáltalán nem, csupán füstnyílással rendelkező helyiség esetében. Doktorunktól megtudtuk, hogy a sötét házak és a vakító napfény együttes hatására sok a szembeteg közöttük. Nagyon jó időzítéssel indultunk hazafelé, mert a falut elhagyva rövidesen megtapasztalhattunk első tanzániai esőnket.

 2012. március 11. Vasárnap
Vasárnap az iskola építésén dolgoztunk. A félkész épület helyiségeinek aljzatát ástuk, valamint az abba szánt betonerősítő köveket gyűjtöttük be. A munka kemény és poros, mely nyomokat is hagyott rajtunk sok por, leégés és kisebb hólyagok formájában. Próbáltuk a helyi munkatempót tartani, de nem vehettük fel a versenyt a tűző naphoz szokott Reubennel, aki szinte szünet és víz nélkül kora reggeltől folyamatosan a tető ácsolásán dolgozott.
A longidói szakácstól érkezett dobozos hideg ebéd elfogyasztása után életünk egyik legautentikusabb élményében lehetett részünk: résztvehettünk egy igazi maszáj közösség egyik, a férfivá avatáshoz kapcsolódó ünnepségén. (A kényesebbek kedvéért: a férfi korba lépő fiúk ekkorra már kb. egy hónapja túlestek a körülmetélés szertartásán.) Nyitottságukat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy meginvitáltak minket is az ünnepi táncba. Nagy derültséget keltettem, amint szafarikalapban és túraszandálban megpróbálom felvenni a ritmust. (a tánc látszólag billegésből és ugrálásból állt, de már néhány lépés alatt kiderült, micsoda lábizom kell hozzá). Nekik is nagyon tetszettek a fényképezőgépek, melyek kijelzőin felfedezhették saját magukat, bár volt aki a másikon derült nagyot. Főként a fiatal fiúk pózoltak nagy kedvvel a fehér hölgyekkel, bizonyítandó rátermettségüket, vagányságukat a közösség többi tagja előtt, a lányok némelyike viszont kérésre sem engedte magát fotózni. Volt alkalmunk a házukba is betekinteni, már amennyire a tekintés helytálló kifejezés lehet egy sötét, ablakkal egyáltalán nem, csupán füstnyílással rendelkező helyiség esetében. Doktorunktól megtudtuk, hogy a sötét házak és a vakító napfény együttes hatására sok a szembeteg közöttük. Nagyon jó időzítéssel indultunk hazafelé, mert a falut elhagyva rövidesen megtapasztalhattunk első tanzániai esőnket.