2014. március 12.

Az Afrikáért Alapítvány elnöke, France Mutombo írását olvashatjátok a gomai menekülttáborban szerzett tapasztalatairól.

"Kedves barátaim! Kedves Afrika szerető rajongók! Kedves támogató!

Először is, Boldog új évet kívánok!
Ez nem csak egy szlogen számomra, hanem valóság és tény. A baj csak az, hogy vagy nem hiszünk benne, nem értékeljük, vagy nem becsüljük. A boldogság velünk, mellettünk és bennünk van. Csak a vak nem veszi észre. A következő írásomban kifejtem tapasztalataimat a szilveszter után átélt élményeimről itt, a Nyiragongo vulkán lábánál.
Bizonyára sokan nem tudják, de jelenleg negyedik alkalommal, immáron négy napja tartózkodom Kongói Demokratikus Köztársaság, több mint 15 éve polgárháború sújtotta keleti részén, Goma városában, egy rövid, de hatékony humanitárius segélyezési misszió keretében a menekült táborokban. Ahogy többen tudják, nem igazán szeretek írni, mert utálom és nincs erre időm, de mégis borzasztóan fontosnak tartom, hogy megosszam veletek az átélt, megrázó, néhol felemelő élményeinket. Nem szándékozom bárkit is érzelmileg bármilyen irányba befolyásolni, csak olyan jó megosztani másokkal az átélt, szívszorító tapasztalatokat, egy felfoghatatlan gyomorforgató élet momentumait, amit talán nehéz lenne érzelem nélkül leírni.
Megdöbbentő sorsok, megrázó életrajzok, paradox jelenségek és még sorolhatnám. Ez jellemzi a gomai menekült táborban tett látogatásunkat. Ez Kongó keleti része, ahol a mennyország a földi pokollal találkozik, ahol a fájdalom a nevetéssel párosul. Ahol a vakság nem egyenlő a kilátástalansággal. Ahol a reménytelenség a remény horizontjánál összemosódik. Ahol egy nap alatt a világ összes szenvedését le tudnád olvasni az emberek arcáról, de a boldogság és az élet öröme ugyanakkor éppúgy árad a nyomorban tengődőkből, mintha csak azt jelezné, hogy a boldogság nincs messze egyikünktől sem, és nem nagy dolgokon múlik, sőt nem is materiális dolgoktól függ. Csak azon múlik, hogy hogyan állunk hozzá. Mennyit adunk abból a boldogságból illetve, hogy kapunk-e belőle. Itt rá kellett jönnöm egy nagy igazságra, hogy a boldogság itt a földön nem egy állapot, nem egy folyamatos dolog, hanem egy mindenkori élethelyzet bizonyos mozzanatának pozitív kiértékelése és megbecsülése. Csak így tudnánk szembeszállni a boldogtalansággal.
Nagyon hálás vagyok az Úrnak, hogy egy normális karácsony és szilveszter után közvetlenül szembesülni kellett azzal, hogy sokan micsoda gondviselésben élünk. Mi, akiknek csak az a problémánk, hogy nem tudjuk, milyen ajándékot vegyünk a szeretteinknek, vagy hányadik legó vagy Barbi babát a gyerekeinknek.
Az Úr szembesített azzal is, hogy amikor örülünk a petárda hangoknak és a tűzijátéknak Budapesten, itt a bolygónk déli részén, Gomaban minden ilyen durranás az élet halál puskaporos játékára emlékeztet. Netán arra a napra emlékeznek a menekültek, amikor mindenüket ott kellett hagyniuk, még a jobb értelemben vett természetes jó létüket is (ez alatt azt értem, amikor nem a média által kínált fogyasztásokra kényszerülnek, hanem amikor a természet általi javakkal gazdálkodva biztosítják megélhetésüket). De ezzel nincs vége a hányattatásoknak, ugyanis míg menedéket találsz, addig megcsonkítanak téged, vagy tömegesen megerőszakolnak kegyetlenül, kortól függetlenül, vagy útközben fegyver által halsz meg. Végül fél lábbal, apa, anya nélkül érkezel meg a menekült táborba. Netán egyszerűen olyan gyereked születik, akinek az apját soha nem fogod látni és nem fogod tudni. Igaz, egykor gazdag voltál, most csak segélyből élhetsz és csak a gondviselésre számíthatsz.
Itt egy falat kenyér maga az életet jelentheti. Olyan őszinte szívből jövő hálát nem kaptam, nem kaptunk soha az életben egy doboz kekszért vagy egy kiló babért, vagy egy szivacsért, mint ott. Nem is csodálom, hisz az az asszony, aki hónapok vagy évek óta a Nyiragongo vulkán láva kövein alszik a két hónapos babájával, az tudja értékelni, hogy mit jelent egy 8 cm-es vastagságú szivacs.
Mit lehet mondani, amikor egy tengernyi nyomorral találod szembe magad? Nem a szegénységgel, hanem a nyomorral találkozol. Mert a két fogalom között ég és föld a különbség.
Mit tehetsz, ha olyan magas a szenvedők száma, mint az előtted sziklaszilárdan álló Nyiragongó (3470m) ahol te csak egy porszem vagy? Olyan, mintha azt kérnék tőled, hogy told egy kicsit arrébb ezt a hatalmas tömb hegyet. Igen, itt a tehetetlenség és tehetőség jelenség közel állnak egymáshoz. Pengeélen táncol az ember döntése, egyrészt vagy visszafordul, és ott hagyja őket, amire bőven van indok. Mondhatnák, hogy lám lám micsoda buta kormány, hogy miért is nyírják ki egymást, mint az állatok, nem lehet az egész világ baját magadra vállalni! Másrészt vagy azt mondod, amit Péter apostol mondott egy születésétől fogva mozgás korlátozott embernek: „Ezüstöm és aranyam nincsen nékem; hanem a mim van, azt adom néked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj!” (ApCsel 3,6) Csak azt adtuk teljes szívvel, amink volt. Elsősorban magunkat, időnket és szerény javainkat.

Hálás vagyok Béres János bácsi támogatónknak, aki immár nyolcadik alkalommal jött el Kongóba és idén is szinte több milliós adományokkal enyhíti a sok szenvedő nyomorát. Köszönjük családjának, Krisztinek (misszió társ), aki szintén szolidaritási alapon és szeretettel hozzájárultak anyagilag a missziónkhoz. Zsoltnak, az operatőrünknek is nagy köszönet jár, aki ugyanúgy részese a missziónknak. Köszönjük a sok-sok imát, családi, lelki és erkölcsi támogatást. Erre mindig is volt és van is szükségünk, mert sok minden ellenünk működött.