Velük jutottam el 2013 őszén Tanzániába egy humanitárius útra. Csodálatos helyeket kerestünk fel, fantasztikus élményekben volt részünk. (Namangában egy maszáj esküvő feledhetetlen percei, órái, az életterük megismerése, a maszájok barátságos, kedves közvetlensége, Szerengeti Nemzeti Park végtelen szavannáin a nagy vadak megfigyelése, ismerkedés Zanzibár szigetének hófehér homokos partjával, kristálytiszta vizével, a fűszerfarmján tett kirándulás, a Kőváros sikátorai, látnivalói csodálatosak voltak.)

     Számomra azonban a legmeghatározóbb Namangában egy árvaházban és iskolákban töltött napok és órák voltak. A kedves, mosolygós, vidám, mindenért hálás apróságok és az őket nevelő felnőttek kitörölhetetlen mély nyomot hagytak bennem. Mintha mindig ismertem volna őket, mintha én is közéjük tartoznék…

     Hazatérve folyamatosan tartottam a kapcsolatot az árvaház vezetőjével, Sylivester Kabati doktorral.
Amikor az a hír érkezett, hogy a felesége Joyce kórházba került, egy nap alatt döntöttem el, hogy visszamegyek segíteni. Egy kalandos út után kijutottam és kicsivel több, mint egy hónapig közöttük éltem… minden percét, pillanatát a kint tartózkodásomnak csodaként éltem át.
     Az út előtt eldöntöttem, hogy semmiféle elvárásom nem lesz, nem akartam semmilyen európai normát rájuk rakni, csak hagytam, hogy az ő világuk hasson rám, fogadjon be. Így tudtam folyamatosan megélni az”itt és most” állapotát. Őszintén vágytam arra, hogy valódi segítséget tudjak adni, hogy örömet tudjak szerezni nekik. Szerettem volna emlékezetessé, széppé varázsolni az együttléteinket. Végül valójában én kaptam tőlük rengeteget… szeretetet, figyelmet…
Délelőttönként az iskolában taníthattam (leginkább a vizuális neveléssel tudnám leírni az itteni tevékenységemet).

     Nagyszerű élmény volt a gyerekeket megfigyelni, ki hogyan használja a teret (teljes egészét betölti, vagy mindig csak egy részét, s éppen melyik részét használja a térnek), mekkora és milyen részletező formákat alkot ( nagy , elnagyolt, vagy aprólékos, részletező), milyen a vonalvezetésük (határozott, túl erős, vagy éppen halvány, bizonytalan), Hogyan színez, milyen a színválasztása (kusza, rendezett, határokat betartó, vagy éppen átlépő), milyen elmélyedve volt képes dolgozni, vagy éppen hamar túl akart lenni rajta…Valamikor grafológusként sokat foglalkoztam a gyermekrajzokkal, gyermekírásokkal, így a szemem előtt rajzolódott ki a gyermekek egy-egy jellemző személyiségvonása.
     A szüneti játékok során, valamint a reggeli tornán további megismerési lehetőségeket kaptam. Szünetekben gyakran, mint egy karácsonyfán csüngtek rajtam és próbáltak minden érzékszervükkel birtokba venni, megismerni. Egy-egy angol óra után egymással versenyezve igyekeztek engem is „továbbképezni”, az éppen akkor tanultakat egymás szavába vágva próbálták velem is elsajátíttatni. Sajnos az én nyelvi felkészültségem hagyott némi kívánni valót maga után, de rengeteg humor és öröm forrása is volt egyben. Egyszer az első osztályban, amikor nem angolul köszöntem meg valamit, nem azt mondtam nekik, hogy „thank you, hanem a saját nyelvükön, szuahéliül mondtam: AHSANTE … hát az leírhatatlan örömet szerzett nekik…az egyik kislány kitárt karokkal, sikongva repült felém és folyamatosan ismételte: ahsante, ahsante…közben a fiúk maszáj táncukkal körbetáncoltak, körbeugráltak, tapssal adva meg hozzá a sajátos ritmust…

     Minden tanóra egy-egy fantasztikus közös utazás volt, örömmel dolgoztak velem, hihetetlen fegyelmezettséggel, igyekezettel. Mindenben segítettek nekem, élmény volt velük együtt minden pillanat. Szinte repült velünk az idő.
     Az árvaházban is rengeteget játszottunk… mondókákat tanultunk… amikor egy aprósággal a Zsipp zsuppot játszottuk és a végén éppen a „ledobjuk” résznél voltunk…mind körénk sereglettek, majd pillanatok alatt libasorba állva kérték, hogy velük is tegyem meg, játsszam el… A ringatásra, a ritmikus mozgásra, az ölben tartásra mindannyian igényt tartottak…naponta sokszor és sokáig öleltük egymást…Minden délutánra jutott újabb játék, vagy újabb ének megtanulásaidő…

     Egyébként is mindent énekelve, valamilyen mozgással kísérve tanultak meg. Csodálatosan énekeltek a gyerekek, kristálytisztán, több szólamban… Hajnalban az imáik halk énekére ébredtem, az esti áhítatkor a közös éneklések bensőséges hangulatával búcsúztunk el egymástól… Szombatonként a templomban is sokszor énekeltek a mi csengő hangú gyerekeink ünneplőbe öltözve.

     Délutánonként az árvaházban segítettem a konyhában az étkezések előkészületeinél, a gyerekek ruhát, cipőit, táskáit javítgattam, sétáltunk a környéken, készültem a másnapi órákra, előírtam a füzeteiket, rajzokat készítettem.

     A gyerekek mindent tudnak, ami az élethez szükséges, takarítanak, mosogatnak, mindenki a saját ruháját mossa, a nagyobbak a kisebbeknek segítenek, az állatokat etetik, legeltetik.A kint létem alatt soha nem éreztem fáradtságot. Rengeteg humorban, örömben volt részem… valóban kiváltságos helyzetben voltam…Az Alapítvány „Segíteni kiváltság!” hitvallása teljesen egybecseng Schweitzer azon gondolataival, ami nekem útjelzőül szolgál: „Időt kell szakítanod embertársaidra, tégy valamit másokért, ha még oly apróságot is - valamit, amiért fizetséget nem kapsz, csupán a kitüntető érzést, hogy megtehetted.”

„Amit tehetsz, csepp a tengerben, de ez ad értelmet az életednek.”