2004. április 01.

Reggel kicsit gyengélkedtem. Remélem pár nap és a bélflórám átáll, megszokja az itteni ételeket. Otthonról Neomagnol tablettával, víztisztító pumpával felszerelkezve indultam el. Már az elején rá kellett ébrednem, hogy több héten keresztül nem lehet mindíg körültekintően odafigyelni a higiénés viszonyokra, de azért minden tőlem telhetőt megteszek.

Az itteniek hamar kimutatták szimpátiájukat annak ellenére, hogy kommunikációs akadályos vannak közöttünk. Reggel tradícionális módon köszöntött egy családbeli asszony.

Az itteniek úgy köszöntik egymást, hogy háromszor-négyszer összéerintik a homlokukat, felváltva mindkét oldalon, egymásnak ellentétes irányban. Ez a kongói asszony is így köszöntött engem ezen a reggelen, aztán egy kakast, egy kevés rizst és 5 tojást ajándékozott nekem. Ez a gesztus azt jelenti, hogy elfogadtak engem, és náluk otthonra találok.

France-val nyakunkba szedtük a várost, az Alapítvány kongói bejegyzését intéztük. Először egy kórházban tettünk látogatást. A kórház bejáratánál sok ember várakozott, hogy egy halottat végső útjára kísérjenek. Amikor kiszálltam a kocsiból, nem mindennapi fogadtatásban volt részem. Kiabálás, tapsvihar, vihorászás: MUNDELE!!!- azt jelenti fehér. Egy jó húsban lévő asszony puszit adott, aztán felkapott az ölébe. Üdvrivalgás. Ápolók, őrök kértek fotót tólünk.. Igazi kuriózumnak számítok.

Élnek Kongóban fehérek, de ők a belvárosban mozognak leginkább. Mi azokon a részeken is megfordulunk, ahol fehér ember nem szokott járni. Az emberek inkább csak kiváncsiskodva néznek, a gyerekek mundeléznek, hívják a barátaikat, követnek, utánam integetnek. Volt egy kislány, aki valósággal bepánikolt, amikor meglátott. A hivatalokban előzékenyek, készítik a széket, leültetnek. Nem várakoztatnak sehol. Ilyen mundelének lenni Kongóban.

A kórházból először az egészségügyi minisztériumba mentünk, aztán a "Ministre du plan"-ba, majd a Nemzetközi Vöröskereszt irodájába, aztán az Oktatásügyi Minisztériumba, végül pedig abba az irodába, ahol a segélyszállítmányunkkal kapcsolatos vámügyeinket fogják intézni. A számomra érdekes tapasztalat az egészben az, hogy mindezt három óra leforgása alatt tettük meg. Bevallom az eddigi afrikai olvasmányaim és személyes elbeszélések alapján az a kép alakult ki bennem, hogy itt az élet ráérős, az ügyintézés lassú, sok a mellébeszélés és kevés a konkrétum.

Igazság szerint óriási a nyüzsgés a városban, mindenki megy a dolgára. Reggel hat-hétkor már ébrenvan a család és nagyban söprögetnek, főznek. A hivatalokban értelmes és felkészült emberekkel találkoztunk, akik úgy tűnt tudják a dolguk. Kérdéseinkre hamar megkaptuk a kielégítő válaszokat.

Minden irodában elismeréssel fogadták a munkánkat. Az egészségügyi minisztériumban megerősítettek afelől, hogy a Richter Gedeon Rt. által felajánlott gyógyszereket örömmel fogadják.

Érdekes, hogy a városban jól érzem magam. A kocsiban ülve olyan valószerűtlennek tűnik a kinti élet. Olyan, mintha filmet néznék, csak amikor kiszállok, válik valósággá. Arról, hogy milyenek a viszonyok a városban és milyen körülmények között élnek az emberek, nagyon nehéz írni. Kell még egy pár nap, hogy ülepedjen bennem és meg tudjam fogalmazni a látottakat.