2006. szeptember 24.

Ez volt az első komoly forgatási nap, amelynek a fő programja Mészöly család találkozása a jelképesen örökbe fogadott kongói árva kisfiúval, akit a CARO árvaházban, az Afrikáért Alapítvány támogatott intézményében látogattak meg. Jonathan már várta őket, és a két magyar fiúval hamarosan össze is barátkoztak. Hogy mindez hogy történt, a Mészöly család anyukája, Ildikó mondja el:

Megtörtént a nagy találkozás a mi kis kongói árvánkkal. Előtte mindannyian nagyon izgultunk, ami nem is csoda, hiszen egy ilyen találkozás mindenkiben nagy érzelmeket kavar, ráadásul mindennek a kamerák előtt kellett lezajlania, teljesen spontán, a lehető legnagyobb természetességgel. Attól féltem, hogy végig fogom bőgni az egészet, de szerencsére azért nem így történt, bár többször is küzdenem kellett a könnyeimmel. A TV stáb már előttünk odament az árvaházba, hogy előkészítségk a terepet, beszélgessenek a gyerekekkel és a nevelőszülőkkel és persze elsősorban a kis Jonathannal.

Amikor beléptünk a kb. 5m x 10m-es kis udvarra, ahol a sok gyerek várt minket, először is a döbbenetünket kellett legyőznünk. Ilyen helyen élnek gyerekek a XXI. században?! Az elmúlt két napban amióta itt vagyunk már volt alkalmunk találkozni a nyomor különféle formáival Kinshasa utcáin, de úgy látszik mégsem voltunk eléggé felkészülve a látványra, ami fogadott minket. A magas fallal körülvett szűk és kopár udvar két aprócska épülettel - amiben nehéz elképzelni, hogy hogyan tud enni, aludni, játszani, egyáltalán létezni ennyi gyerek -, megtette ránk a hatását.

A kerítés tetején mint valami kis verebek, sorban ültek a környék apróságai, hogy ők se maradjanak le a nagy eseményről: újra fehér emberek érkeztek az árvaházba, és ami errefelé talán még sohasem történt meg, két fehér kisfiú is jött velünk. Az egyenpólóba öltöztetett árvák között azonnal felismertük Jonathant, akit eddig csak fényképen láttunk.

Szemmel láthatóan ő is nagyon meg volt szeppenve attól, hogy ennyire a figyelem középpontjába került. Utólag megtudtuk, hogy az érkezésünk előtt néhány perccel még sírva is fakadt és csak France hosszas vígasztalására nyugodott meg valamennyire.

Odamentünk hozzá és megölelgettük üdvözlésképpen és kézzellábbal bemutatkoztunk mindannyian, miközben óriási volt körülöttünk a hangzavar. Átadtuk az ajándékokat, amiket hoztunk. Nem volt könnyű dolgunk a nagy tolongásban, a sok kisgyerektől körülvéve. A legnagyobb sikert a gitár aratta, reméljük, hogy Jonathan meg fog tanulni rajta játszani ls még sok öröme lesz benne neki is és azoknak is, akik majd hallgatják.


A riportot az örökbefogadásal kapcsolatban csak úgy lehetett elkezdeni, hogy a gyerekek nagy részét behívták a házba vacsorázni. Számomra még az is rejtély, hogy egyáltalán hogyan fértek be annyian? A riporter kérdésére válaszolva Csaba elmondta, hogy már gyerekkorunkban nyugtalanító volt az az érzés, hogy milyen igazságtalanul szerencsések vagyunk, hogy a világnak erre a kényelmesebb felére születtünk. Tesrmészetesnek vesszük a jólétet és belenyugszunk abba, hogy valahol a föld másik felén valakik nyomorognak.

Nagyon fontos megértenünk, hogy még ha nem is mi vagyunk a szegénységük okozói, azért a szenvedéseik enyhítői lehetünk, és helyes dolog ha az ember átvesz egy parányit az ő terheikből. Sokat jelentene ha ezt a kis terhet mindenki vállalná, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy csak egy csepp a tengerben ez a segítség. Egyénenként kevés kis erőfeszítéssel sok nyomorúságon enyhíthetünk, ha sokan vagyunk.

A fiaink, Benji és Palkó annyira meg voltak illetődve az egész helyzettől, hogy meg sem bírtak szólalni. Nem csodálkozom, és is hasonlóan éreztem magam. Szinte sokkolóan hatottak ránk a látottak. A riporter, Jakupcsek Gabriella is úgy fogalmazott, hogy sri lankai árvaházban nagyságrendekkel jobbak voltak a körülmények, pedig ők már ott is megborzadtak. Mielőtt elbúcsúztunk volna, még játszottunk az udvaron a gyerekekkel, kipróbáltuk együtt a távirányítós autót, labdáztunk és úgy tűnt, hogy mindenkiben oldódott a feszültség.

Közben Jonathant megfürdették és felöltöztették az új ruhákba, amiket hoztunk neki, hogy magunkkal vihessük őt erre a néhány napra, amit itt töltünk Kinshasában. Bízunk benne, hogy jól fogja érezni magát velünk, annak ellenére, hogy egy kicsit nehézkesen megy közöttünk a kommunikáció.

Lincsi este leírt nekünk egy két jól használható szót és mondatot lingala nyelven. Az élménydús nap végén ennek segítségével búcsúztunk a kis Jonathantól: "Olala malamu" (Aludj jól!)