2004. április 05.

Majdnem eltelt egy hét, amióta megérkeztünk. Ideje beszélni az itteni életünkről.

A házunk jó környéken van, kényelmes, tágas hálószobáink vannak, egy kongói családdal lakunk együtt. A házban Mama Bernadette és Papa Gustav lakik, a ház mögött kis studiókban még két család és egy bérlő. Kis barátunk Jean-Luc. Főleg az én szívem csücske Jean-Luc, nagyon hasonlít egy ismerősömre, aki pár éve autóbalesetet szenvedett. Amikor Jean-Lucre nézek, hasonlóan csontos arc, kidülledt szempár néz rám. A 15 éves Jean-Luc sárgalázban szenved, a cukorkától jobban érzi magát, fel is emészti pár nap alatt a muníciómat.

Élettörténete felér egy regénnyel. Úgy kedvelem, ahogy kalimpál a hosszú vékony karjaival, ahogy gesztikulál, egy jelenség. Ő az én mosolygós esti mesém.

Papa, szegény papa. Papa nagyon beteg. Valaha nagy tekintélyű, gazdag ember volt, polgármester Kaszavubu, Mobutu és Kabila ideje idején. Papa prosztata beteg, sokat hörög és nyög. Hosszú karját lógatva kék hálóingében csoszog, maga elé bámulva. Mámááá, mámááá, egész éjjel nyögi, minden egyes levegővétellel. Papa kedden még beszélt, akkor utoljára. "Jean-Luc -mondta- én már öreg vagyok, leéltem az életem. Szeresd az iskolát és meglesz mindened az életben."

Papa szerdán ücsögélt, péntekre már nem járt, feküdt, Mamázott vasárnapig. Vasárnap este már csak leginkább hörgött, nehezen vette a levegőt és egyre nehezebben. Haldoklott. Mamáék bevitték az intenzívre reggel 8 körül. Két órával később érkeztek vissza az asszonyok hangosan jajgatva, sírva. Papa meghalt. A nappaliból percek leforgása alatt kipakolták a bútorokat. Jean-Luc a seprűért menet az ajtófélfának támaszkodva elsírta magát. Az asszonyok a földre borultak, családtagok jöttek, gyékényekre ültek és sírtak, gyászoltak. Székeket készítettek az érkező vendégeknek a ház elé. A jajgatás hullámokban tört fel, általában egy új vendég érkezésekor, aki jajgatásával a többieket is sírásra készteti.

Az Európában élő rokonok holnap és holnapután érkeznek meg. Pár napig gyászolnak, a család összegyűlik, virrasztanak, énekelnek. A halottat hazahozzák egy napra, megfürdetik, a nappaliban lehet majd végső búcsút venni tőle.

Kongó, Kongó. De nehéz vagy te! Annyira élvezhetó, szép és jó, szegény és nyomorult. Semmi sincs rendben, még a legalapvetőbb szükségletek sem. Hideg vízben fürdünk, ha van. Áram sincs mindig, bár a mi negyedünkben még elviselhető a helyzet. Internetezni is csak nehezen tudunk, sokszor nincs áram, lassú a gép, nem jó a floppymeghajtó, nem hozza be az oldalt stb.

Az utakon felfestés nincs, táblák sincsenek. Mindenki megy amerre lát, találomra sávozzák az utakat. A max. sebesség a városban 30 km/h. Kátyúk, gödrök, pocsolyák, aladálypálya. Az autók leamortizáltak, sok a roncs, nincs közvilágítás, tömegközlekedés. Fürtökben lógnak az emberek az "autóbuszoknak" kikiáltott régi kisbuszokról. Egy taxiban átlagosan hatan utaznak, üres fuvar nincsen. Nagyon sokan gyalogolnak, ebben a tikkasztó hőségben.

Az utcák, utak, terek koszosak, bűzösek. Kecske, liba, kiscsibe, autó, fürdő kisgyerek, utcai pedikűrös, pengés fodrász, különféle árusok megférnek egymás mellett.

Mindennek ellenére szeretek itt lenni. Megmagyarázhatalannak tűnhet. Egyszerűek a körülmények, de ennyi is elég, legalábbis nekem. Szeretem elnézegetni a kis bódékat, árusokat. Szeretem a gyerekeket, mindíg mosolyognak, szeretetet adnak, közvetlenek. Csodálom az emberek mérhetetlen jókedvét, reggelente nevetésre, dalra ébredek.

Elgondolkodtató, jobb helyeken miért van annyi depressziós? Szeretem az élet egyszerűségét és természetességét. Elgondolkodtató, ha ennyi jószággal, tárggyal körülvéve el lehet vígan éldegélni, mi mennyire túlzásba visszük? Bámulom az emberek hihetetlen erejét és kitartását. Mind lelkileg, mind fizikailag megrendítően erősek. Remélem soha nem fogok kongói asszonnyal vitába keveredni... Ami számomra rendkívül pozitív tapasztalat, és a France-ot ugyanúgy meglepi, az az emberek velem való bánásmódja.

Ellenségeskedést, ellenszenvet nem mutatnak irántam az emberek. Kedvességet, kitüntetett figyelmet kapok. Pillanatok alatt benn vagyunk a "fejeseknél" akár az ENSZ képviseletéről, akár a helyi RTL Klub igazgatóságáról van szó. "Csúszópénzt" egyszer sem kértek tőlünk, a katonák eddig megelégedtek egy mosollyal és egy "Botikala Malamuval" (jelentése: Viszontlátásra). Őszinte nevetés. Mehetsz tovább, te kis európai luba lány.