2006. szeptember 28.

Ma egy különleges kirándulást tettünk Kinshasán kívül egy kis faluban, Ngamanzo-ban, ahol az Alapítvány a helyi iskola megújításán és segítésén kezdett el dologzni.

A falu a Kongó folyó partján fekszik, ahol speciális folyóparti kereskedelem és élet folyik. A helybéliek a Kinshasából az ország belseje felé tartó nagy áruszállító kereskedelmi hajókkal üzletelnek, így gyakorlatilag a várostól elzárt kis falu mégis el van látva mindenféle termékkel, és a folyóparti kis piacuk is helyi viszonylatokban "virágzó" piacnak számít.

Ide érkeznek meg azok a kis diákok is, akik a folyó különböző szigeteiről járnak be az iskolába minden nap, a Kongó folyón evezve kis pirogjaikban.

A pirog egy helyi jellegzetes csónakfajta, amely fatörzsből van kifaragva, és hosszú keskeny formájáról ismerhető fel.

Hát mi ide jöttünk el a forgatócsoporttal, hogy a kisdiákok iskolába vezető útját mi is végigjárjuk. A folyóparti életet a megjelenő "fehér" csapat kissé felbolygatta, így annak ellenére, hogy minden engedélyünk megvolt, mégis sokat kellett várnunk, és nem is vehetük fel a kereskedőket, amint az éppen érkező nagy hajó árusaival üzletet kötnek. Ezt sajnáltuk, de azért később egy-egy ellopott fotót, felvételt mégiscsak tudtunk készíteni a kereskedésről.

A "pirog-kikötőben", amikor az előre beharangozott motorcsónakot megláttuk, enyhén szólva kétessé vált, hogy bemerészkedünk-e ezekkel a lélekvesztőkkel a nyílt vízre, a világ második legnagyobb folyójának tengerszerű és hatalmas sodrású vizére.

Nagyon nagy értékű kamerák, fényképezőgépek és kis kézi kamerák, telefonok voltak nálunk, úgyhogy egyetlen rossz mozdulat végzetes lett volna. Ha mindenünk a vízbe esik, hatalmas veszteséggel kellene szembenézünk. Amíg így mérlegeltük a túlélési esélyeinket a vízparton, Kárász Robinak támadt egy jó ötlete: szálljunk be, menjünk be kb. 10 métert és nézzük meg, hogy milyen. Ha bizonytalannak érezzük úgy is, akkor lefújjuk a hajókirándulást, ha pedig ok, akkor megyünk tovább.

Végül is vízi járművünk 3 egymással összekötött, kissé lukas pirogból állt, amik közül a középső hátuljára egy kis motor volt szerelve - ez hajtott minket. A pirogokba műanyag székeket állítottak be, hogy ne kelljen állva utaznunk mint a helybélieknek, és miután mindenki elfoglalta a helyét, elindultunk.

A parton már körülöttünk összesereglett emberek lingalául búcsúztak tőlünk "bayo, bayo" kiáltásokkal és integetésükkel bíztattak. Az után a bizonyos 10 m után már nem éreztük a korábbi félelmet, mert a hármas hajó elég stabilnak tűnt, így továbbmentünk. Félúton észrevettük, hogy a középső hajó egyre jobban telik meg vízzel, amit egy olajoskannából kialakított merítőlapáttal lapátoltunk ki menet közben a hajóból.

Úgy látszik, ez itt normális, mert a helyiek teljes természetességgel kezelték a helyzetet. Gyöngyörű tájak mellett hajóztunk el, és a kinshasai zsúfolt utcák nyüzsgő forgatagához szokott szemünk csak úgy itta magába a teret, a távoli tájak és a hatalmas víz látványát. Itt igazán szabadnak érezheti magát az ember. Elmentünk egy-két kisebb sziget mellett, néha-néha összetalálkoztunk más hajókkal, ahonnan mindig integető kezek és barátságos köszöntés fogadott.

Végül megérkeztünk Kabongo-ba, abba kis sziget-faluba, ahonnan a gyerekek minden nap iskolába járnak. Felejthetetlen látvány fogadott, kicsit úgy érezhettük magunkat, mint Colombus Amerika felfedezésekor. A helybéliek a paron csoportosultak, amikor kikötöttünk, és nagyon barátságosak voltak. Mindenki másfelé indult, annyi érdeked dolog volt.

A forgatócsoport külön, Marci külön, Ildikó is külön, mindenki szétszéledt. Azt vettem észre (Angelika), hogy egyedül vagyok egy afrikai falu közepén, így hát elkeztem én is felfedezni a helyet. Alig néztem körbe, máris mellém szegődött egy velem egykorú helybéli lány, akivel rögtön barátságot is kötöttem. Ő mutatta meg, hogy hol laknak a szülei, láttam a kb. 8-10 négyzetméteres kis kunyhójukat, az előtérben egy udvari "mini-főzőfülke" kerítéssel elválasztva az "utcától", kis lépcső a héz előtt, a másik oldalon pedig körben ültek a család nőtagjai: nagymama, anya, gyerekek, unokák, minden generáció együtt.

A ház mögött banánfák, és a száradó ruhák kissé zilált látványa fogadott. A férfiak is csoportokat alkotva beszélgettek, úőhozzájuk is odamentem. Végül is elég komoly kis riportféle kereskedett kis két helybéli férfival, akik elmondták a falu legfőbb problémáit, és azokat a lehetőségeket, előnyöket, amikkel viszont rendelkeznek. Így kideült, hogy a szigeten kb. 500 ember él, köztük kb. 100 gyerek.

Jelenleg nincs semmiféle iskola, ami nagyon nagy hiányosság, mert Ngamanzoba behajózni a kicsi gyerekeknek egyedül elég veszélyes, és körülményes az út hosszúsága miatt. Jó lenne legalább egy általános iskolát létesíteni a szigeten, hogy ne kelljen hajózni. Emellett a másik fő probléma a szúngyogok miatt van, ugyanis nem nagyon tudnak ellenük természetes módün védekezni, a mosziktóháló pedig errefelé nagyon ritka kincs. Ebből kellene sokkal több.
A következő probléma az egészségügy. Se egészségügyi központ, se gyógyszertár nincs a szigeten, ami megnehezíti a helybéli betegek gyógyulását. Megpróbálnak ugyan természetes hagyományos gyógymódokat alkalmazni, de egyrészt hiányosak az ismereteik, másrészt a komolyabb problémákat így nem tudják elhárítani.

A nők szülni Ngamanzóba kell hogy bemenjenek, szintén pirogon. Majd néhány nap múlva a kisbabával visszahajóznak a faluba, és folytatják tovább kissé elszigetelt életüket.

A következő probléma - és úgy láttam sok más, már említett probléma megoldásának az akadályozója is - jelenleg a közlekedés. Jó lenne, hogy lenne egy nagyobb hajó, ami menetrendszerűen közlekedne Ngamanzo és Kabongo között, nemcsak az utasokat, hanem az árukat is szállítva oda-vissza. A közlekedés megoldása nagyon sok más probléma megoldásának a kulcsa is. Pl. ha megoldódna a közlekedés, megindulhatna a kereskedelem is, ami magával hozná a mezőgazdaság fejlődését, hiszen a termelt felesleget el tudnák adni, és nem maradna a nyakukon a sok zöldségféle. Jelenleg azonban, mivel eleve nem számíthatnak arra, hogy a felesleget eladják, nem is termelnek többet, mint ami a saját szükségletükhoz elegendő.

Nagyon furcsa volt, hogy csak néhány zöldésgfélével foglalkoznak, főleg manióka és cukornád van, a többit pedig ők is veszik a ngamanzói piacon, ha veszik. Én úgy láttam, hogy az étrendjük a városban is szokásos pondu, fufu és hal variációinál megáll.

Nagyon sok gyereken látszottak az alultápláltság jelei, és láttam egy D-vitamin hiányos kisgyereket is, akinek görbe lábai, és bicegő járása szinte sírásra készteti az embert.

A sok probléma mellett azért vannak helyi adottságok is, amit jól ki lehetne használni. Sok például a mangófa, aminek a gyümölcsét el lehetne adni, vagy fel lehetne dolgozni. Emellett megterem a kókuszdió és a banán is. A folyó mellett nincs gond a halra, a halászok mindig bőségesen tudnak halat fogni a folyóból. A helybéliek elmondása szerint a víz sem probléma, mert a folyó vizét haszánlják mindenre: főzésre, mosásra, fürdésre, és ivásra is!

Az, hogy a folyó vize mennyire iható, relatív fogalom. Ők természetesnek veszik, hogy pl. a hajón utazva csak kinyúlnak a kezükkel, merítenek egy kis vizet, és úgy isznak marokból, ha megszomjaztak. Egy városi kongói ismerősünk ennek hallatára kicsit szkeptikusan csóválta a fejét, mert ő úgy látja, hogy a folyóvíz azért mégsem teljesen tiszta az ivásra, hiszen mindenféle hordaléka van, akár elpusztult hal, ember is lehet benne, ami fertőző betegségeket terjeszthet. Mindezzel mit sem törődnek a helybéliek, és miután nincs orvos, vagy más egészségügyi szakember, aki felvilágosítaná őket az életmódjukból adódó veszélyforrásokra, nem is érzékelik a helyzet súlyát. Ezen a téren is lenne tennivaló a faluban.

Megnyugtató volt, hogy legalább a közbisztonsággal nincs semmi gond: a lopás, és egyéb bűnesetek itt ismertlenek, mindenki szabadon járhat-kelhet, a házaikat nyitva hagyhatják, senki nem bántja a másikat, mert egyformán szegény mindenki, és ezért nincs okuk rá, hogy a saját társaikat pusztítsák. Ha a napi étel megvan, már elégedettek.

Nincsenek olyan felesleges igényeik, mint amikhez a jóléttől elkényelmesedett európai emberek már régesrég hozzászoktak. A desszert, az édesség itt ismeretlen fogalom. A gyerekek maximum egy-egy mangóval a kezükben futkároznak, és azt szopogatják csemegeképpen.

A riport zárásakor rákérdeztem, hogy egyáltalán jött-e már ide a szigetre valamilyen segítő szándékú szervezet vagy missziós csopot, akár egyház, és azt mondták, hogy nem, mi vagyunk az elsők, akik meglátogattuk őket a szigeten és ezért már most nagyon hálásak nekünk, pedig egyenlőre csak beszélgettünk és fényképeket készítettünk róluk.

Távozásunkkor a visszatérés reményében váltunk el egymástól. A távolodó kis falu lakosainak színes csoportját, a mangófák látványát, az integető kezeket és mosolyokat nem felejtük el soha.