2007. május 18.

Első teljes napunk a kongói fővárosban eredményesen zajlott. Kora reggel madárcsicsergés, kakaskukorékolás és az ablakom alatti beszélgetés ébresztett. És mivel ágyam matraca szinte használhatatlanul kemény, ezért nem is próbálkoztam a visszaalvással, inkább körbenéztem egy kicsit a környéken (mától egyébként kapok új matracot:) ).

Mellettünk erős kerítés-fallal körbevett villák? találhatóak, illetve egy hotel. Közvetlen szomszédaink nyitott emberek. Érdekes módon egyre több hotel jelenik meg Kinshasában, amely valószínűleg a megnőtt igényeket tükrözi. Délután például autónkkal egy európai módon kialakított apartman sor mellett haladtunk el, amely szintén friss építésű.
De ne szaladjunk előre a mai napok történésében.

Reggelünket a kongóiak kenyerével, az ún. pistolet-val kezdtük, majd egy munkatársakkal folytatott tanácskozás keretében tisztáztuk mindenki feladatát, illetve a misszió első 10 napjára megterveztük a programokat. Nem fogunk unatkozni, az biztos.

Ezt követően autóba szállva többfele oszlottunk: Mishka (szociális munkásunk) és operatőrünk a forgatási engedélyt szervezték be. Itt két minisztériumban is engedélyt kell kérni, ha kamerázni szeretne az ember. (Természetesen lehet engedély nélkül is kamerázni, csak nem érdemes, mivel ideges emberekkel találkozhatunk vagy netán pénzt kell fizetnünk, hogy az elvett kameránkat vissszakapjuk.) Persze az engedélyekhez különböző levelekre-megkeresésekre volt szükség, amelyeket munkatársaink már előkészítettek.

Mi eközben internetes "törzshelyünkön", az Orion Cyber Caféban gyülekeztünk, majd nyomtattunk, fénymásoltunk, dolgoztunk.

Az internet kávézó pultosa jól ismer már bennünket, sőt, a pultnál megtalálható alapítványunk szórólapja is. Árvaházunk igazgatója délelőtt "nyakába vette a várost", hogy árvaházunk boltja számára bevásároljon (hála Béres Jánosnak és a Kokilla Kft-nek) eladható termékeket: kekszet éppúgy, mint WC papírt, sampont, cukrot árusítanak ebben a kis boltban.

Az Orion után a Kongói Nemzeti Kórházat kerestük fel, ahol Angel nővért már ismerjük, súlyos és szociálisan hátrányos betegekkel foglalkozik. Az itt ápolt szegény emberek számára szeretnénk gyógyszereket, élelmiszereket vásárolni, így egy szükség-listát kértünk Angel nővértől.

Mivel a nővérre várnunk kellett, a vele való beszélgetés előtt váltottunk pár szót Noella nővérrel is, aki egy belga hölgy, és hosszú évtizedek óta Kongóban tevékenykedik: leprásokkal, betegekkel éppúgy foglalkozott eddig, mint utcagyerekekkel. Amíg a nővérekkel beszélgettünk, Gastonnal gyorsan felkerestem a kórház adminisztrációs osztályát, ahol időpontot szerettünk volna egyeztetni a főorvossal, az adományok kiosztása kapcsán. Sajnos személyesen nem találkoztunk vele, csak titkárával, de telefonon elértük: hétfőn átadhatjuk a megvásárolt dolgokat.

A kórházban egyébként kb. 160 orvos és 2500 alkalmazott figyel a betegekre.

Múltkori missziónk során támogattunk egy leprakórházat is, ennek a vezetőjét, egy fiatal főorvost most is felkerestük. Nem a kórházban, hanem egy virrasztáson beszélgettünk vele: unokaöccsének a gyermeke hunyt el. Temetések alkalmával az egész család, közeli és távoli rokonok összeülnek és több napot virrasztanak, halotti tort ülnek. Beszéltünk a meghalt gyermek édesapjával is. A kórház vezetője örömmel újságolta, hogy a múltkor számukra eljuttatott gyógyszerek hatására is többen is a gyógyulás útjára léptek. Érzékenyen hallgattuk szavait.

Ezt követően egy gyógyszer nagykereskedésbe vitt utunk, ahol megvásároltuk a gyógyszereket. Körülbelül 1,5-2 óra alatt: elég lassú az adminisztráció. Közben az utcára kimenve egy boltban helyi fiatalokkal kerültünk összetűzésbe, akik sérelmezték, hogy nem náluk hagyjuk pénzüket. Érdekes módon nem ez volt az ilyen jellegű első atrocitás. A gyógyszer nagykerben nagy volt a nyüzsgés, de a tulajdonos hölgy felismert bennünket, és szeretettel köszöntött. Igaz, nem sokat tudott a hölgy angolul. Még alkudozni is lehetett vele (franciául), sőt lingalaul is remekül beszél. Szókincsét magyar szavakkal bővítettük.

Érdekes mozzanat volt a boltban, amikor a papírba csomagolt fecskendőtűk szekrénypolcán egy macskát pillantottam meg. Rádöbbentem újra, hogy ami látszólag higiénikus, az sem feltétlenül az!

Ezt követően árvaházunk igazgatójával találkoztunk, aki bevásárolt az adományból az árvaház butikja számára, ezeket a csomagokat átvéve tőle folytattuk utunkat egy itteni nonprofit szervezethez, amellyel közösen adtunk le egy nemzetközi pályázatot.

Mentünk haza és most kemény ágyam tetején ülök a sötétben és keresem a betűket a laptopon, mivel nincsen áram. kedvesemtől kapott elemlámpámnak nagyon örülök. Áram mellett továbbra sincs víz sem, de nem is zavar bennünket, a lavor is megteszi, az a lényeg, hogy víz van. Mert sokaknak az sem jut: az utcán többször megrohamoztak bennünket az utcagyerekek, pénzt kérve, és többen is azzal indokolták kérésüket, hogy nincs vízre pénzük. Rossz látni ezt a nyomort és szükségletet. És arra ösztönöz, hogy minél több mindent megtegyünk.

A hazafele út során leírhatatlan házak mellett vitt utunk: alacsony, kicsi, penészes, omladozó félig kész házak. Előttük, műanyag székeken ülve mosolygó emberek hada. A város egyébként egész nap mozgásban van: mindenki rohan, tart valahova, vagy árul valamit, visz-hoz csomagokat, beszél, táncra perdül, énekel.

Vacsoránk kongói specialitásokat tartalmazott. Olyan specialitásokat, amiket nem lehet megunni. Ilyen például a sült banán, vagy a mogyorós gomba. De emellett kóstolhattunk borsós-paprikás spagettit, fufut, pondut is. Esténket egy hatalmas pók koronázta meg, amelyet "véletlenül" vettünk észre az ebédlőben, és hosszas spray csata után sikerült csak legyőzni.

És azt hiszem, ma senkit nem kell altatni közülünk, elfáradtunk. Remélem, a szomszédok is és hagynak aludni.