2007. május 23.

Korán kezdődött a mai napunk: 5 óra körül keltünk, hogy az utcagyerekek (shégék) központjában a gyermekek ébredése után közülük párat kiválasztva elkísérhessük őket a piacra, kamerával a kezünkben. A shégé központban a gyerekek a földön, betonon alszanak, de legalább van fedél a fejük felett, viszonylag biztonságban vannak, kapnak reggelit.

A shégé központ szociális munkásával találkozva megtudhattuk, hogy a gyermekeket sokszor a családjaik küldik el otthonról, mert nem tudják ellátni őket. A szociális munkások igyekeznek a gyermekeket a családjaikba visszahelyezni, de addig is szakadt ruhákat viselő, mezítlábas, sebes-beteg gyerekeknek marad otthonul az utca és a szerencsésebbeknek ez a központ.

Mielőtt a gyermekeket elkísértük volna reggeli munkakereső körútjukra, szükség volt a piacon lévő rendőrőrs parancsnokától is egy aláírásra, engedélyezésre. Ezt viszonylag gyorsan, fél óra alatt meg is kaptuk, majd adtak mellénk 3 rendőrt is, akik végigkísértek utunkon.

Szükség is volt a védelmükre: többször nekünk akartak jönni az árusok, hogy ne kamerázzuk őket (Zsolttal mentünk ketten, ő kamerázott, én fotóztam).

A gyerekek végigjárják az árusokat és munkát kérnek. Egyik gyermek pl. egy asszony mellett mosogatás vállalt, három fiú a földimogyoró-darálók közé állhatott be dolgozni, a többiek egy piacrészt takarítottak.

Érdemes pár szót szólni a piacról is. Zsolt fogalmazta meg úgy, hogy tulajdonképpen egész Kinshasa egy piac, ami találó, hiszen az egész városban adnak-vesznek, alkudozás folyik, sürögnek-forognak, jönnek-mennek az emberek.

Azonban az egész város adásából-vételéből kimagaslanak a piacok. Ahol mi kezdtük napunkat Kinshasa egyik legnagyobb piaca. 7-8 óra körül telt meg az árusokkal, óriási hangzavar, rádió okozta lárma, az adás-vétel zaja jellemzi a piacot. Ami a felvett képeken nem jön vissza: óriási bűz, különféle szagok keverednek, kosz, és szemét. És az utcagyermekek nap mint nap itt dolgoznak. Ahelyett, hogy iskolába mennének. 6, 7, 8-9 évesek.

A gyerekekkel való forgatás után utunk a Vodacom helyi telefontársaság alapítványához vezetett. A Vodacom a mobilszolgáltatók legnagyobbikja, a város tele van az ő plakátjaikkal, reklámjaikkal. Nagyon sok ügyfélszolgálatuk is van. Érdekes, hogy egyre több embernek van mobiltelefonja. És ennél már csak a telefonok csengése érdekesebb az európai fülek számára. Afrikai zenei motívumoktól, slágerektől kezdve madárcsicsergésig és kukorékolásig minden hallható, amikor hívnak valakit.

A Vodacom Alapítvány egyedülálló Kongóban, hiszen itt a nagy cégek nem végeznek szociális tevékenységet. Ez az Alapítvány évi közel 1000 dollárból gazdálkodik, egészségügyi, szociális, oktatási területen. Iskolánknak is megígérték, hogy 100 iskolapadot (ami körülbelül 4-5000 dollár) adnak, ingyenesen, ajándékba. Emellett további lehetséges közös projektekről is beszélgettünk velük, nagyon nyitottak voltak. János bácsit is szívélyesen köszöntötték.

Mielőtt még megfagytunk volna a klimatizált irodában, elköszöntünk, és elindultunk vidékre: Maluku irányába Matonge és Ngamanzo falvakba, meglátogatni azokat az iskolákat, amelyeket már beemeltünk rendszerünkbe, de még nem alakult ki hosszútávú együttműködés.

Ahogy elhagytuk a várost, a porták egyre rendezettebb képet mutattak, előtűntek a gyönyörű hegyek is és a felejthetetlen Kongó folyó. Gyönyörű ez a vidék. Itt az emberek többsége halászatból él, vagy földet művel.

Matongo városába érve azonban csalódnunk kellett: az iskola pár napja bezárt. Megbeszéltük a falu jegyzőjével, hogy mostantól minden hónapban fix fizetést küldünk a falu tanárának, hogy tudja a gyermekeket tanítani. A faluban rengeteg gyermek, fiatal lakik. Idős embert alig látni, bár szinte egész Kongóban így van ez. Eljövetelünk előtt János bácsi jóvoltából még a gyermekeknek és a falu lakóinak ételt (kongói kiflit) osztottunk.

Ngamanzo városába átérve azonban örömmel láttuk, hogy az iskola fejlődött. A tanárok építettek maguknak oszlopból és pálmaágakból tanári irodát is, itt tartottuk a megbeszélést. Itt egyrészt szétosztottunk a Zenner Hungária jóvoltából egy hatalmas bőröndnyi ajándékot (tollak, filcek, csatok) a gyermekeknek. Másrészt beszélgettünk a tanárokkal, és arra az elhatározásra jutott János bácsi, hogy egy új iskola építéséhez járul hozzá. Az alapkő helyett egy üvegbe tett papírt (amelyre azt íratta rá János, hogy Isten segítségével megépítjük) ástunk el a jelenlegi omladozó iskola udvarán, amely az új iskola építésének megkezdését jelöli.

Jövő héten jön fel az iskola igazgatója a fővárosba, beszélni a mérnökünkkel.

Ngamanzoi látogatásunkat befejezve egy osztály gyermekeinek megtanítottam a Jó napot kívánok! mondatot, lelkesen jegyezték fel és alkalmazták azonnal.

Reméljük, még sokat halljuk ezektől a gyerekektől ezt a mondatot, és nemsokára már az új iskolaépületben. Amely felépítéséhez felajánlásokat elfogadunk, hiszen egy kezdőtőkét kaptunk, azonban a teljes épület felhúzásához még pénzre van szükségünk.

A vidám gyerekeket és lelkes, havi kb. 30.000 Ft-ért tanító tanárokat magunk mögött hagyva még hazafele alkudoztunk gyümölcsvétel közben, majd kocsink fékje elromlott és útszéli szerelőkkel próbáltuk orvosoltatni a hibát, több, kevesebb sikerrel.

Hazaérve fogadott bennünket az a hét varrógép, amelynek egy részét egy vidéki falunak vásároltatott János, másik részét pedig mi vettük iskolánk tanulóinak. Azóta is ezeknek a gépeknek az összerakásán ügyeskednek többen is. Közben az áram is elment, amely talán már hagyománynak mondható. Finom -"elemlámpafényes"- vacsoránk volt.