2007. május 24.

Egy hete vagyunk Kongóban. Sok tennivaló volt az elmúlt pár napban, így egyelőre úgy tűnik, röpül az idő. Ma kora reggel Gaston és Poba társaságában vidékre, a fővárostól kb. 300 km-re indultunk Kimpese városába egy leprakórháznak gyógyszereket és élelmiszert vinni, meglátogatni a betegeket.

Utunk gyönyörű tájakon vezetett, Kinshasa városát elhagyva a Kinshasa-Matadi útvonalat követve az itteni M1-esen haladtunk, szokatlanul jó úton. Az út szélén végig gyalogosokat láttunk, akik cipekedtek vagy árulták portrékáikat, illetve kb. 500 méterenként egy-egy lerobbant és természetesen este kivilágítatlan autó látható, amelyek nagyon balesetveszélyesek. Nem csoda hogy sofőrünk élve indult neki az útnak. A fővárosból kiérve az út bal oldalán egész Kinshasára ráláthattunk, majd gyönyörű pálmaligetek és dombok, völgyek, hegyek kísérték végig utunkat.

És érdekes, eddig ismeretlen dologgal találkoztam, ez pedig az autóút-díjjal. Bizony, Kongó legjobb beton főútján több pénzszedő kapu is található, ahol megkapjuk a számlát, és benéznek az autóba is, ellenőrzik az utasokat (általában ahogy meglátják Zsoltot ? aki azt a taktikát követi, hogy mindenkire rendületlenül mosolyog ? rögtön mosolyognak, szalutálnak, elengednek bennünket. Az egyik kapun áthaladva azonban meg kellett állnunk, de nem az ellenőrzés miatt, hanem mert autónk (ami egyébként bérelt autó, mivel a sajátunk szervizben van) defektet kapott. Gyorsan akadtak is önkéntes magukat szakembereknek mondó jelentkezők, akik segítségünkre rohantak, persze a szívességért fizetséget várva. Kongóban érdekes, hogy minden számunkra alapvető dolognak látszó tevékenységért pénzt kérnek, ilyen pl. ha valaki navigál az utcán egy tolatásnál. A kereket végül is kicserélték, és miután mindenki megkapta a magáét, folytathattuk utunkat.

Az út felénél található Kisantu, egy kedves kis városka, amely tulajdonképpen kisebb egyetemi város. Munkatársunk, Poba lánya (akivel találkoztunk is) itt tanul az orvosi egyetemen, most kezdte meg az első szemeszterét.

A kisváros nevezetessége azonban egy nemrég felújított, gyönyörűen rendbe tett, több hektáron elterülő botanikus kert, melyben minden afrikai fát, bokrot, virágot megtalálhatunk, illetve múzeumában különböző preparált állatokat is megnézhetünk. A látvány mellett az illat is lenyűgöző. Több tó és folyó is található a kertben, az egyikben egy alvó krokodilt is láthattunk. A másik kettő ?megszökött. Szerencsére ezekkel az állatokkal nem találkoztunk.

A kertbe beérve a turistáknak nem ajánlják az első kb. 200 méter gyalogos megtételét, mivel több fán darazsak vannak, és előszeretettel szúrnak is. Pobától egyébként kaptunk egy-egy üveg mézet, amit itt gyűjtöttek. Szívesen időztünk volna még a kertben, de tudtuk, várnak a betegek.

Utunkat folytatva nyüzsgő falukon átjőve értük el végcélunkat. Út közben örömmel jelentem, sofőrünk is megtanult . Kiderült, hogy az 5-ös és 3-as okozatot keveri, Zsolt magyarázta el?vezetni neki a két fokozat lényegét, és szemmel láthatólag örült az új, vezetést könnyítő felfedezésnek.

A Kimpesében található kórházkomplexumot angol, amerikai, svéd evangélikusok hozták létre, az 1950-es évek elején. A kórház neve: Isten a szeretet.

A főorvos készséggel fogadott, és amíg egyik munkatársunk a leprarészleg számára ment el élelmiszereket vásárolni végigvezetett bennünket a kórház épületein. Az Angolától kb. 120 km-re lévő városka kórháza több település betegeit gondozza. A kórház nagyon jól felszerelt, a nyugatról még vélhetően a 60-as években lecserélt gépeket, kellékeket kapta meg. De például fogorvosi részlege 5-6 fogorvosi szobából áll, mindegyikben komolyabb berendezésekkel. Külön gyermekosztálya is van az intézménynek, ahol megdöbbentő gyermeksorsokkal találkozhattunk. Az apró gyermekeket szüleik viszik be, egyik kislányt éppen akkor tolták ki a műtőből, súlyos betegsége van, bőre a testére van aszalódva, és úgy néz ki, mint egy 80 éves idős ember. Van egy gyermekrehabilitáló intézet is, amely alultáplált gyermekek számára létesült, de jelenleg pénz hiányában nem működik.
A felnőtt osztályokon nagyon sok beteg van, zsúfolásig vannak a kórtermek. Ahogy bementünk, mindenki hasára mutatott, és jelezte, hogy éhes. A kongói kórházakban az élelmet nem biztosítják a betegeknek, arról mindenkinek magának kell gondoskodnia, illetve inkább hozzátartozóinak, akik elkísérik a kórházba. Így a kórház udvarán található emberek mind-mind a hozzátartozók, akik otthagyják beteg családtagjukkal együtt otthonukat, hogy biztosítsák számukra az életben maradás lehetőségét.

Az udvaron nagyon sok gyermek is található. Mindegyikük a fűben keresgélt valamit. Amikor odamentünk hozzájuk, mondták, hogy sáskát keresnek, és esznek, amely tele van proteinnel és vitaminnal?János bácsi aranyosan megjegyezte: ő inkább protein és vitamin nélkül marad.

A kórházi épületek megtekintése után vittek át bennünket a lepramisszióra, amelyet szintén Kumlában élő svédek alapítottak, belga hozzájárulással. A kórház épületei az úttól nagyon távol találhatók, utalva arra, hogy a lepra milyen kiközösítéssel járt és jár ma is. A nagyon szépen karbantartott épület adminisztrációs épületében megnézhettük, melyik megyékben, országrészekben aktív betegség még a lepra. De nemcsak ezekről a helyekről, hanem Angolából is érkeznek ide betegek.

A kórházban külön férfi és női szárny található, amely az eddigi kórházakat látva egyedülálló jelenségnek számít.

Jelenleg olyan betegek vannak a kórházban, akik már gyógyulófélben vannak, de még kezelésre szorulnak. Az orvos szerint nemcsak a fizikai tünetek, hanem a lelki sérülések is rontják a betegek állapotát. Szinte egész nap semmit nem tudnak tenni, amely azt az érzetet kelti bennünk, hogy fölöslegesek, emiatt sokan a betegek közül megkeserednek. Találkoztunk egy szobrászművésszel, aki ugyan életben maradt, de a továbbéltető munkáját nem tudja végezni.

És mégis, miután átadtuk a János bácsi jóvoltából vásárolt gyógyszereket, kötszereket, élelmiszereket, vidám dallal fogadtak bennünket a betegek. Közel másfél órás közös éneklés után búcsúztunk el, megjegyezve, hogy sokkal több mindennek örülnünk lehetne az életben, mint ahogy ezek a betegek is örültek annak, hogy ott vagyunk mi is, énekelhetnek.
Meglátogattuk még a kórház cipészét, aki speciális szandálokat készít leprásoknak. Régebben ő is leprás volt, de amióta meggyógyult itt dolgozik. Elmondása szerint a leprásokat fel lehet ismerni speciális cipőjük alapján, ezért olyan prototípus kidolgozásán dolgozik, amely nem különbözteti meg a betegeket a többiektől.
Látogatásunk után szinte már sötétben indultunk hazafelé (egyébként itt meglepően hamar sötétedik, azonban soha nincs koromsötét). Útközben még megálltunk egy zöldségpiacon, ahonnan alig szabadultunk, mert minden termékre rá akartak bennünket beszélni.
Kinshasába érve a megszokott dugó fogadott, és a kongóiak kedvenc rendőre, akit mindenki szeret, mert igazságos: a rendetlenkedőket kiveszi a kocsiból és nemes egyszerűséggel elveri őket.