2007. május 26.

Ma a fővárostól nem messze levő pusztai gyülekezetet látogattuk meg. Itt tavaly jártunk először. János bácsi a gyülekezet asszonyainak pusztai varroda megnyitásaként tavaly szeptemberben 2 varrógépet vásárolt és adott át. Idén 4 varrógépet ajándékozott nekik.

Az asszonyok főként háborúban életüket vesztett katonák özvegyei. A varroda vezetője 15 éve veszítette el férjét, akit meggyilkoltak. 9 gyermekkel maradt egyedült, azóta két gyermeke is meghalt.

A gyülekezet mellett található egy istállóból átalakított óriási épület, amelyben főképp ezek a csonka családok kaptak menedéket. Megdöbbentő ez a szállás: bent sötét és füst van, közel 40-50 fok, kis elszeparált "cellák" jelentik az otthont sok ember számára. Rengeteg gyermek él itt is. Az itt lakók amit tudnak, megtermelnek a szállás melletti földeken.

De visszatérve a gyülekezetre, népes kis csapat gyűlt össze tiszteletünkre, előkerültek a hangosítók és hangfalak is, illetve egy gitár, zenészek-énekesek. Az istentisztelet 11 óra körül kezdődött, és még 3-kor is a helyszínen voltunk. Hála a pásztor bőbeszédűségének és annak, hogy az énekesek is bírták szuflával és torokkal.

A lelkész mindannyiunkat egyesével bemutatott, köszöntött, a "testvérek" lelkesen fogadtak, allelujázás és ámenezés közepette. A lelkész igei magyarázatát kb. 10 percenként megszakította egy-egy ének, imádság, a gyülekezet tagjai szinte táncra perdültek. Az istentisztelet kb. 5 óráig tartott. A kongói nép mélyen hívő nép: a nyomor és szenvedés egyedüli vígasza a valamiben vagy valakiben való hit. Ez az, ami segít a mindennapok túlélésében. Az emberek az istentiszteleteken elfelejtik gondjukat-bajukat, önfeledten átadják magukat a zenének, táncnak, Istenről hallott igének. Néha azonban számomra túlságosan is extázissal teli volt a viselkedésük. A sorok közt ülő gyermekek pedig néma figyelemmel kísérik szüleiket.

Az istentisztelet után Dávid pásztorral beszélgettünk: elmondta, hogy a gyülekezet épülete hét közben iskolaként működik és hetente háromszor a varrókört is itt tartják. A szomszéd faluban is szeretnének egy termet vagy épületet bérelni, hogy az ottani asszonyok is munkához (varrás) jussanak. János bácsi 100 dollárt ajánlott fel, amely fedezi az első havi bérleti díjat. Az alapítvány további 3 hónap díját magára vállalta, így ösztökélve a varroda munkásait arra, hogy negyedév alatt, a támogatások lejárta után önműködővé váljon az eladott ruhák nyomán.

Kora délután, amikor eljöttünk az egész gyülekezet még ott ült, és közös ebédjüket fogyasztották.

Hazafele betértünk a Bandal kerületben található irodánkba, ahova tervezzük az internet bevezetését, hogy munkatársainkkal hatékonyabba tudjunk majd beszélni, Magyarországról is.

Az utcán France lépten-nyomon ismerősökbe botlott, hiszen ebben a kerületben nőtt fel, és régi iskolatársai vagy barátai jórészt itt laknak.

Hazaérve elfogyasztottuk utolsó kongói vacsoránkat, holnap János és Zsolt hazaindulnak. Kezdődik a misszió második 10 napos egysége, melyben az iskolával kapcsolatos ügyeket intézzük (támogatóink által a támogatott gyermek számára küldött ajándékok, levelek átadása, tanárokkal való beszélgetés, alapítvány kongói működésének reformálása). Reméljük, épségben hazaérkeznek, itt hiányozni fognak.