2007. június 11.

Kisantu
Matadi, híd, apácák, vacsora Giselle-éknél

Mai nap jó korán kezdődött számunkra: elhatároztuk, hogy magunk mögött hagyjuk Kongó fővárosát, és bepillantást nyerünk a vidéki életbe, illetve az óceánpart megtekintését tűztük ki célul.

Utunk előtt France imát mondott, hogy épségben megérkezhessünk kijelölt célunkig.

Kinshasát elhagyva Bas-Congo megyébe kellett átmennünk. Utunkat gyönyörű hegyek, dombok, pálmaligetek kísérték, így talán nem is tűnt olyan soknak a kocsiban eltöltött idő. Sofőrünk gondoskodott a jó hangulatról, amely persze kissé már fárasztóvá vált: bekapcsolta az autó magnóját, amelyen 3-4 kazettát hallgattunk végig, szinte kívülről megtanulva azok dallamát és szövegét.

Érdekes volt látni, hogy amíg a fővárosban mindenhol mérhetetlen szeméthalmaz található, vidéken rendbe tett portákkal, összegyűjtött szemétkupacokkal, és az érintetlen természettel találkozhattunk.

Először Kisantu városában álltunk meg, hogy egy egyedülállóan szép botanikus kertet nézzünk meg. Különféle fákat, virágokat, állatokat láthattunk, sok helyen a növényzet olyan volt, mint a dzsungel. A parkot egy katolikus szerzetes alapította, az 1920-as évek elején. Emlékét egy szobor őrzi. A kert első métereit csak autóval lehet megtenni, mert a fák tele vannak darazsakkal. Azonban nemcsak ezek az állatok találhatók itt, hanem egy külön elkerített részben krokodillal is találkozhattunk. Sajnos már csak eggyel, mivel a másik kettő megszökött! A kert múzeumában különféle terméseket, preparált állatokat tekintettünk meg. A kert büféjében érdekes a kínálat: Gyuri kávéjára kb. 30 percet vártunk, amíg beszerezték a cukrot, kávéport, és felforrt a víz.

Utunkat folytatva többször megálltunk a tájban gyönyörködni. Az ország ezen részén az emberek főképp banántermeléssel foglalkoznak. Mint azt kísérőnktől, Pobától megtudtuk, régebben 10 banánexport cég tevékenykedett, azonban mára ezek megszűntek, és a lakosok csak belföldi piacra termelnek. Pedig a banán íze érezhetően más, zamatosabb.

Szomorú, hogy az ennyi természeti kinccsel rendelkező ország iparát és kereskedelmét mennyire lerombolták a hosszas háborúk, politikai belviszályok. Csak remélni tudjuk, hogy az ország ilyen téren is a fejlődés útjára léphet.

Többször rendőrök, katonák állították meg autónkat, úticélunk iránt érdeklődve. Poba tekintélyes és erélyes "magyar delegáció" kulcsszavai mindenkit lefegyvereztek.

Kora délután értünk Matadi városába, amelyet a kövek városának is neveznek: a szomszédos hegyeken sok szikla található, és maga a város is kövekkel teli dombokra, hegyekre épült. Matadinak körülbelül 200.000 lakosa van. A városba érve csak lassan tárul szemünk elé a kikötő-kereskedő város, mivel a külvárosi részekben eléggé szegényes kunyhókat láthatunk csak.

Az eddig megszokott kedélyes "mundelé"-zés (fehér szó lingalául) után érdekes volt tapasztalni, hogy itt inkább ökölrázást váltunk ki néhány járókelőből. A kocsiablakot felhúzva védekeztünk, és rendületlenül hallgattunk Pierre sofőrünk muzsikáját.

Szállásunkra (kolostor) érve meglepetés fogadott: a számunkra lefoglalt helyeket mások foglalták el. Nem értettük, ha előre lefoglaltuk a szállást, személyesen, telefonon és levélben is, miért történik ez velünk. Vendéglátóink nem engedtek, és a helyzetet az apácák nagylelkűsége mentette meg: egy éjszakára átengedték szobáikat. A szobák nem nevezhetők nagynak, egy ágy, egy víz nélküli csap és mosdókagyló és egy éjjeli szekrény található azokban. De legalább szúnyoghálók voltak az ágyak felett, bár szerencsére, mivel száraz évszak van, annyira sok bogárral nem találkoztunk eddig.

Csomagjainkat gyorsan letéve megnéztünk a Kongó folyó egyetlen hídját. Matadiban találhatjuk, 1984-ben épült. Meglepő az európai turistának: hídvámot fizettetnek az arra rámenő autóval. Azonban szinte minden pénzt megér az a látvány, amelyet a hídon átkelve láthatunk: egész Matadi városa belátható, a sok apró és nagyobb épület, az óriási kikötő. A város lakói a növénytermesztés mellett kereskedelemből élnek meg: például France sógora is itt lakik, aki vámosként dolgozik.

Az ő családjához voltunk vacsorára hivatalosak. A sógor, Il Tonton nagyon szép házban lakik, feleségével, Giselle-lel, és gyerekeikkel. Giselle az Ábrahám nővérei egyház tagja, lelkigondozóként tevékenykedik. A vacsora nagyon bőséges volt, bár az igaz, sok ismeretlen és érdekes ízzel találkoztunk. De kaptunk, külön tiszteletünkre főzött levest -az itteniek nem esznek levest-, Giselle Magyarországon tanulta meg a receptet.

Vacsoránk közben kellemes gitárzene szólt a háttérben, France egyik régi ismerőse jóvoltából.

A vendéglátást megköszönve fáradtan tértünk nyugovóra, a talán nem túl higiénikus, valódi afrikai vendégszobákba. A fürdést nem sokan kíséreltük meg a fürdő állapota miatt (csak France).